Toldalagi Pál: Igézet és valóság

Toldalagi Pál új kötete lényegében válogatott kötet, verseinek, életművének széles keresztmetszete. Alkalom arra, hogy művészi pályáját felmérjük.

Először egy-két közhelyet szeretnék elmondani, közhelyeket, amikről mégis meglepően kevesen tudnak.

Toldalagi a mai magyar költészet egyik legjelentősebb alakja, s nemzedékéből egyedül Weöres súlya mérhető az övéhez. A másik, hogy senki a gyerekkor párás, fény-árnyék világáról és az öregség drámai ellenpontjairól nem vallott századunkban nála őszintébben és makulátlanabbul nálánál.

De mi az, ami számomra mindenki mástól megkülönbözteti őt? Egy szóval tudnék erre válaszolni, rögvest kifejtve a szó jelentését és előadva rehabilitációját. Ez a szó: elegancia. Toldalagi költészete számomra ugyanis mindenekelőtt elegáns, úgy, ahogy Csehov prózája volt az.

És itt nyomban ki kell fejtenem e fogalom használatának irodalmi jelentését. Elegáns volt például Kosztolányi, de József Attilára vagy Mozartra, minden hajlékonyságuk, pontosságuk és könnyedségük ellenére nem használnám ezt a jelzőt. És nem használnám számos más író esetében sem, akiknél csupán stiláris hivalkodásról van szó. Toldalagi eleganciája tökéletesen rejtett, öntudatlan, azt is mondhatnám, szinte álomszerű, amihez egyedül Csehov legihletettebb lapjai hasonlíthatók. Úgy tűnik sokszor, hogy nem talál célba, s csupán az utolsó pillanatban, mintegy a „véletlen kegyelméből” válik egy-egy sora véglegessé, oly véglegessé, mint egy baudelaire-i „kalapácsütés”. Ebben viszont Arany János rokona, a „csellengő stílus” magasiskoláját teremtve meg századunkban.

Akinek füle van a hallásra, Toldalagit már csak ezért az egyetlen (s talán legfőbb) erényéért is szívébe zárja. De – áttekintve költészete keresztmetszetét – akad itt más is, ami lenyűgözi az olvasót. Valami gyönyörű hajlékonyság, ami az évek során tragikus törékenységgé változott – de sose hajolt és törött meg. Talán senkinél – legalábbis a magyar lírában – nem követhetjük inkább nyomon a gyerekkor tündérvilágának apokalipszisre való átfordulását, s ezen keresztül a mélység szédületét, amit a különböző izmusok oly sokszor és oly hiába kíséreltek meg felidézni.

És itt, utoljára, talán érdemes volna e lírával kapcsolatban arra a kérdésre is felelnünk, amit oly sokszor és oly üresen vetnek fel manapság. Modern líra Toldalagié? Meggyőződésem, hogy vérbelien az. Csupán nem „aktualista” költészet. Mert a modern mindig is az idő teljes drámájának megélését jelenti és jelentette, szemben az „aktualista” művészet pillanatnyi sikereivel és kiszolgáltatottságával.

Toldalagi lírája az örök-modern lélek és művész töretlen példáját nyújtja az egység és a változás drámai csodájáról. Úgy azonos, ahogy a naiv Ödipusz, az önmagát megcsonkító, s a száműzetésben megbékélt Ödipusz király sorsa és személye volt az. Egy „finomnak titulált” költő helyett végre tudomásul kéne vennünk ezt a nagy lírai tragikusunkat, annak ellenére, hogy gondja volt arra is, hogy gyötrelmeit a színfalak mögé rejtse.

 

Jegyzet