Egy lírikus naplójából

A művész: egyszerre minden ember, valamiképpen az egész emberiség. S minden valóban új mű: a világ újabb és újabb integrációjának, egyetemességének kifejezése, ezer szóra tagolt, tragikusan boldog egyetlen mondata.

Minden igaz művész legalább négy ember: egy lángész, egy ostoba fajankó, egy szent és egy szerencsétlen börtöntöltelék drámai megtestesítője. Drámai, mivel legalábbis személyisége a megváltó integrációt megelőzően négy (ha nem több) lehetőség közt lebeg, ingadozik, szétszakítva és újólag össze-összeforrva. Igazában azonban csak egyszerre mind a néggyel van eljegyezve. Úgy okos, hogy mindennek a balekje; úgy jó, hogy ugyanakkor a semmi legsötétebb vonzásai látogatják és mozgatják. Csak így képes átélni az emberiség minden talaját és talajvesztését, összes gyötrelmes ellentmondását, megosztottságát, s egyedül így – ha máshol nem, művében – létrehozni azt, ami meghaladása minden megosztottságnak és gyökerében való kibékítése, valódi kibékítése a hóhérnak meg a báránynak, a lángésznek és a fajankónak. Csak így, ha a meghasadtságig és az időtlen fölülmúlás megbékítő egységéig megtapasztalta és elismeri az elme rendjét, a szív tisztaságát, az együgyűség áhítatát és az ösztönök poklát. A művész véglegesen nem választhat egyetlen lehetőséget sem a sok közül. Se mint ember, még kevésbé mint művész, a mű pillanatában – idejében. Különben csak bűnöző lesz, csak tanító vagy intellektuel, csak tökfilkó vagy akár szent, aki nem vesz többé tollat a kezébe. Útja – talán éppen azért, s mivel a kölcsönös vonzásból amúgy se szabadulhat – nem lehet a négy pólus egyenkénti, egymás utáni bejárása, mint holmi lebegő korong játéka négy égtáj keresztje – és „kiútja” között. Nem – legalábbis a „mű idejében” – a művész kentaurlénye számára egyetlen valódi, megoldatlan megoldás adatott meg: a meghasonlottság békéje, a semminek és a mindennek egyszerre volt királyi „kifizetése”.

A művész: nem szent és nem bűnöző, nem lángész és nem idióta. A művész: mind a négy egyszerre. Maga a hányódó, megosztott és egy, véghetetlenül és örökre egy emberiség. Ha máshol nem, művében, ha máshol nem, műve fiktív síkján létrehozott reáliákban. Mert még ez is lehetséges. Az, hogy élete realitását – osztozva millió és millió felebarátjával – egy-egy művész puszta és kínos, keserves fikcióként kényszerül megélni, a valóságot egyedül műve fiktív síkján teljesítve be. A maga vagy a mások valóságát? Ki tudja. Ez a bizonytalansági tényező is hozzátartozik a mesterek dicsőségéhez és gyalázatához.

 

*

 

Nem mondtam ki idáig a nevét, holott mindvégig rá gondoltam, Dosztojevszkijre. Tizennégy éves lehettem, amikor első művét olvastam véletlenül, s ugyancsak véletlenül, a legjelentősebbet. Ha tetszik, a „legtitokzatosabbat”, Az ördöngösök-et. Idézőjelet azért használok, mert ifjúságomban a kritika előszeretettel beszélt (bár föltétlen tisztelettel) a rejtélyes, az enigmatikus, a homályos Dosztojevszkijről. Azóta épp e homályos pontok ragyognak és világítanak a legtündöklőbben, holmi keletkező napok gyanánt. Hogy csak egyet mondjak: ha kelet és nyugat írói közt valóban termékeny találkozót kellene rendezni, ez csupán egyetlen író, Dosztojevszkij égisze alatt történhetne.

De – visszakanyarodva eredeti témámhoz – az „örök író” arcképét keresve, miért gondoltam szakadatlanul Dosztojevszkijre? Megint csak a harmincas évek kritikája előszeretettel írta róla, hogy angyal és ördög csatázik benne. Írták ezt arról a Dosztojevszkijról, aki egyként hitt angyalban és ördögben, írták azok, akik javarészt egyáltalán nem hittek se angyalban, se ördögben.

Az igazság az, hogy – legalábbis napjainkig – senki a művész megosztottságát és ugyanakkor műve kegyelmi fölülemelkedését e megosztottságon nem példázta nálánál érdekesebben. Senki író a szentség realitását és a bukás irrealitását nem ismerte mélyebben. Senki író nem mert nálánál magányosabb maradni, se Istennel, se a bűnnel, a tiszta metafizikus bűnnel szemben. Ezért lehetett egy csecsemő alvástól párás feje, s egy közönséges bűnöző éjszakája egyforma közelségben szívéhez és odaadó figyelméhez. Kis elemista naivitásával böngészte a legtisztább és legzavarosabb „üzeneteket”. Nem, nem volt szent, még kevésbé erkölcsi hős. Még csak Tolsztoj-féle „tanító” se, hála Istennek. Ellenkezőleg: esendőbb, „veszélyesebb” és „féktelenebb” volt szinte valamennyiünknél.

Mégis: talán egyedül az alázat – e legfőbb isteni tulajdonság – kegyelméből oly lapokat írhatott, melyek már-már az evangéliumok lapjai közé kívánkoznak. Megírta a „Szent Lator” megíratlan evangéliumát. S innét – egyedül innét –, hogy hozzá viszonyítva Tolsztojtól Proustig és a modernekig – mindenki másodjelentőségű. Keresztje, meghasonlottsága magasából átlátott korán és korunkon, mivel utoljára elkínzott szívéből még tellett a barátságra, a szeretetre, az önzetlen szeretetre.

 

Jegyzet