Egy lírikus naplójából

Gabriel Marcelnél vacsorázom. Utána, mint annyiszor, zenét hallgatunk. Beethoven-szonátákat. „Engem Bach zenéje győzött meg arról, hogy a hit realitás.” Mi rejlik Marcel e vallomása mögött?

Sok minden. Korunk rendkívül hajlamos arra, hogy a gondolkodást filozófusok valamiféle mesterségbeli előjogának tekintse. Holott a filozófia annyiban különbözik csupán az „egyetemes emberi gondolkodástól”, hogy tételeit bizonyítani kívánja, gondolatait a gondolat síkján törekszik maradéktalan szabatossággal rögzíteni. Marcelnek azonban tökéletesen igaza van: a nagy zene éppúgy gondolkodás, akár a filozófia, sőt az evidenciák talán még sokkalta magasabb rendű érvényességét tárja fel.

A szó szoros értelmében vett filozófiának van ugyanis egy nagy gyengéje. Az, hogy a lét és az emberi élet kifürkészhetetlen egészében kíván olyan bizonyosságokat „fixálni”, akár a természettudományok a kísérletekkel igazolható apró-cseprő részletek birodalmában. Minden filozófus kissé hasonlít a tökéletes bizonyosságra törekvő féltékeny szerelmesre. A szerelem misztériumát kívánja tűhegyre szúrni. Csoda, hogy a pillangó többnyire belehal?

A gondolkodás egyéb formái megelégszenek a „pillangó szemléletével”. Nem törekszenek tűhegyre szúrni – s talán épp ezért követhetik, láthatják, adhatnak hírt eleven röptéről. A valódi gondolkodás – amilyen egy Baché is volt – olyan új realitással ajándékoz meg, ami átélhető és evidens. Talán bizonyíthatatlan: de érintésére létünk egésze megrendül, hívására szívünk és elménk úgy érzi végre, hogy nevén nevezték.

Minden ember „gondolkodó”. S a legigazabb filozófus is ennek a közös és kifogyhatatlan aranyalapnak csupán egyik forgalomban lévő bankjegye. De az aranybánya…

Írtam már Wilsonék színházáról, de ez a színház annyival több puszta színháznál, mint Dosztojevszkij regényei a puszta irodalomnál. Szinte nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rájuk, sokszor legszemélyesebb gondjaimra keresve eligazítást egy-egy gesztusuktól, „színpadi hatásuktól”.

De kezdjük az elején. A modern ember egyik legkeservesebb problémája, hogy elvesztette – vagy legalábbis zavarosan és elbizonytalanodva birtokolja csupán – jelenlétét, jelenlétének realitását a földön. József Attila „világhiányról” írt, mások az „elidegenedésről” beszélnek. Az ember valamikor a kozmoszban élt, szinte együtt lélegzett a csillagokkal. Ezt követte az a „lépés”, amikor a mindenség „súlya” elől a természetbe húzódott vissza. A kozmikus embert a természetes ember követte; a rengeteget a kert, a barlangot a ház; az állatok nagy családját a háziállatok kis köre. Hódítás volt ez és lemondás egyszerre. De a modern ember ennél is tovább ment, és még élesebben kihasította a maga részét, a maga világosan körülhatárolt parcelláját a „mindenség sötét egészéből”. Az eredmény megdöbbentő: gyökeret vertünk és elvesztettük gyökereinket. Meghonosodtunk és elidegenedtünk. Itt vagyunk és nem vagyunk többé jelen.

Ez a jelenlétvesztés tükröződik a művészet minden területén, de legélesebben, leglátványosabban kétségtelenül a modern színház válságában. Hányfajta kísérlet próbálta kivédeni a kivédhetetlent! A közönség bevonásától a tehetetlenség nyílt bevallásáig – Brechttől Beckettig. Volt, aki a mozgást a táncig fokozta, az érzelmeket az önkívületig; akadt, aki a puszta szövegbe menekült, és volt, aki minden mozgást megállított, csak hogy jelen lehessen. A világban – és a színpadon.

Nem tudom még, miért és hogyan? – Wilsonék öt órán keresztül jelen voltak. Hogy miként? Legkönnyebb talán látható, elcsíphető „eszközeikről” írnom.

Minden szereplő a darab elejétől végéig rendkívüli lassúsággal mozog. Lassítottan, de a pantomimmozgás idegesítő, üres és mesterséges „mozgáskultúrájának” leghalványabb árnyalata nélkül. S ettől épp a legesendőbb, a legtétovább, a legügyetlenebb és a legkiszolgáltatottabb mozgások emelkednek az „áhítat és a jelentés” magasába és időtlenségébe. A színpad, a maga három órájával, sűrített élet, sűrített ébrenlét, mely ugyanakkor, költészete erejével, legalábbis korszakaiban, az álom sűrítettségét is terébe vonta. Dialektikus módon Wilsonék lassított mozgása elsőrendűen ezt a sűrített közeget érzékelteti. S ebben a sűrített „levegőben” a mozgásoknak és a mozdulatoknak már csak egyetlen tempója van: a minőségük. Meddig tart egy késszúrás? Nem tudom. A kézmozdulat gyötrelmes szakaszait látom csupán, azt a néhány döbbenetes magányos stációt, amit a boldogtalan emberi kéz megtesz a dráma már-már időtlenségig összepréselt légterében.

Egyetlen kis részlettel próbálom érzékeltetni jelenetszövésüket. Viktoriánus szalon, falán kapu nagyságú repedés, benne lángoló, aranyló búzamező képével. Vak férfi. Végigtapogat a színen, s megáll egy asztalka előtt. Aztán egy másik férfi is bejön, s feláll a vakkal szemben. Sakkozni kezdenek. Harmadik vendég: fiatal férfi; kezében szál virág. A virágot egy karosszékre helyezi, s a két sakkozó közé áll. Idős dáma, hamuszürke ruhában. Italt tölt magának, s messze félreül a terem sarkában. Hosszú idővel azután, hogy a bárasztalt elhagyta, a poharak finoman összekocódnak. Fiatal, ünnepélyes feketébe öltözött lány. Lehajolna a karosszékre fektetett virágért, de a szék elmozdul előle, s amikor a szék nem mozdul el többé, mintha a lány nem bírna már a virágért nyúlni. Így szállunk alá fokról fokra az álom lajtorjáján, amikor utolsó „szereplőként” hatalmas rozmár vonszolja be nehéz testét a szín közepére, s ott törékeny kis legyezőjével legyezni kezdi magát.

Ez a szemlélődésig és áhítatig lelassított színház szinte az alvajárók biztonságával valósít meg olyan értékeket, amikről úgy hittük, örökre elvesztek a művészet számára.

Összeállítottam egy kis szószedet erről a váratlan hódításról.

(Új Ember, 1971. augusztus 15.)