Új színház született

Levelemben egy rendkívüli színházi élményről szeretnék beszámolni, életemnek bizonyára eddigi legnagyobb színházi élményéről.

Az író-rendező neve: Robert Wilson. A darab címe: Le regard du sourd, A süket pillantása. A társulat Amerikából jött, s tökéletes ismeretlen volt a nancy-i fesztivál s a förgeteges párizsi siker előtt.

De hol is kezdjem beszámolómat? Ez a színház, amit elhamarkodottan „néma színháznak”, vagy akár „lassított színháznak” nevezhetnénk, bizonyos értelemben semmi lehetőségről nem mond le, mégis minden eddigi kísérletezést fölülmúl.

Nem pantomim és nem akrobatika. A színpadi sűrítettséget, ami szükségszerűen az idő összevonását jelenti, Wilsonék minden eddiginél szorosabbra vonják. A szereplők ugyanakkor nagyon lassan, mintegy álomidőben, mintegy a sűrítettség közegellenállásában mozognak, és ebben a lassított, az álom szépségével, súlyával és lebegésével, s ugyanakkor az ébrenlét elemzésével számotvető mozgástechnikában a mesterségbeli remeklés éppúgy helyére kerül, mint a tökéletes ügyetlenség. A modern színháznak abban a lázas keresésében, amely a megfelelő mozgást igyekezett felkutatni, ez a vállalkozás egyszerre bizonyul szélesebbnek és mélyebbnek is a többi, föltétlenül szűkebbre és sekélyesebbre sikerült választásnál.

Wilson minden bizonnyal a vallásos szertartások kimért nyugalmát vette alapul. Pontosabban: az áhítat, az álom és a bűntudat közegét. Színpadát a lassúság, a csönd és a mozdulatlanság uralja.

Igen, a csönd, de ez a csönd nem beszédellenes. Épp ellenkezőleg: a beszéd határait tágítja ki. Ahogy a teremtés maga is néma beszéd, s a költészet is, bár anyaga a nyelv, lényege szerint néma beszéd, a csönd, a kimondhatatlan kimondása a köznapi nyelv elnémítása, meghaladása árán. S ebben a néma beszédben az állatok és a tárgyak éppúgy „szóhoz jutnak”, mint az emberek. Azonban nem a szint lesüllyesztése, hanem ellenkezőleg, megemelése árán, egy új, váratlan művészi integráció gyümölcseként. Nem túlzok, ha azt mondom, Isten hallgatása az igazi beszédformája ennek a vadonatúj és számadásszerűen tradicionális vállalkozásnak.

 

*

 

Akár Shakespeare, Wilson is végtelenül összetett: a festett kép és a rideg valóság, a köznapi és az ünnepélyes, a csúf és a gyönyörű maradéktalan egybeolvasztásában. Hozzá mérten még Grotowski színpada is dogmatikusnak hat; egyszerre leszűkítettnek és ugyanakkor fókuszképtelennek.

Amikor az előadás véget ér, a színészek boldog gyerekként ugrálnak a lelkes nézők tapsán, port és szalmát szórva fejük fölé, a teremtés névtelenjei, Isten gyermekeiként.

Mert még egyszer, mi is ez a színház?

Néma Színház: mely a természet közös nyelvét, Isten hallgatásának szavait, a nagy költészet Isten csöndjébe visszahajló egyetemes beszédét beszéli. Mozdulatlan, lassított színház: közös akla, művészi megdicsőülése minden ügyetlenségünknek, küszködésünknek és találékonyságunknak, álom és ébrenlét, halál és élet más-más, de egyként irgalmas és könyörületes közegében. És legvégül: igazságtevő színház, ahol a romantikus ábrándkép közös szalmán fekhet a kíméletlen elemzéssel, a köznapi az ünnepléssel, a mezítelen test a kosztüm és a festék „bemutatásával”.

Igen, erről a színházról elmondhatjuk, hogy érett, hogy beérlelte és kifülelte egy hosszú korszak tengernyi kísérletét, s érettségével (mely ugyanakkor végre megint ártatlan) hosszú-hosszú idő után először nevezhető „zseniálisnak”.

Jellemző, hogy Aragon ez alkalomból nyílt levelet intézett a halott Bretonhoz. Szerinte amit ő és Breton, s a többi szürrealista ifjúságában megálmodott – most megvalósult. Levele simeoni vallomás a „legszebbről, amit életében látnia adatott”. S csakugyan: felszíne szerint a darabot könnyen elláthatjuk a „szürrealista” címkével. De mi az, amitől sikerült? Mi az, aminek segítségével „megvalósulhatott”? Az a néma és kreatív pillantás, mely Wilson színházát „világra segítette”, épp annak az új érettségnek és mélységnek köszönhető, amit a szürrealisták „pillantása” sohase ismert. A létet nekik csak felszínében és betegségében sikerült diagnosztizálniuk. Wilsonnak: teljes mélységében, realitásában, drámájában és definiálhatatlan reménykedésében. Egyszóval: a szürrealizmus egysíkúságával szemben ez a művészet mélység és magasság megváltó találkozása. Új színház született.

 

Jegyzet