Párizsi filmlevél

Az őszies, szünet nélkül szemerkélő esőben két filmért állnak hosszú sort a párizsiak. Az egyik: Halál Velencében, Visconti alkotása, a másik egy amerikai film: Pánik a Needle Parkban, J. Schatzberg rendezésében. Mindkét film díjat nyert Cannes-ban, s mindkettőt elismeréssel fogadta a francia sajtó.

Mégis a Halál Velencében őszinte csalódást okoz mindazoknak, akik Thomas Mann novelláját ismerik. Eszközeiben ugyanis végig illusztratív a film, annak ellenére, hogy a novella író főhősét Visconti zeneszerzőként szerepelteti, méghozzá Mahler Gusztáv félreismerhetetlen maszkjában. Önkényeskedés és felszíni hűség helyett egyedül a teremtő, kreatív hűség képes az irodalmi művet valóságosan a film nyelvére „műfordítani”. Visconti legújabb filmje iskolapéldája lehetne ennek a sokat ismételt, s oly ritkán megvalósított elvnek.

A Pánik a Needle Parkban sokkalta jobb film, ha nem is rendkívüli alkotás. Atmoszférája viszont olykor-olykor megsemmisítő erejű. A történet New York kábítószer-élvezőiről ad informatív képet egy fiatal szerelmespár történetén keresztül, szinte minden magyarázkodás és főként minden érzelmesség nélkül. A művészi eredmény mégis emberséggel teljes, és határozottan tisztító erejű. S bár tárgya számunkra távolinak tűnik, valójában az emberi természet és gyöngédség közös mélységeit tárja fel. Amerikai probléma ebben a formájában, ugyanakkor azonban a modern ember elkapatott ösztönéletének, érzelmi világának mintegy sűrített, kisarkított dokumentuma.

A jó művészetben semmi sem marad elszigetelt, speciális jelenség. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja ezért nem azonos a ponyvatermék és az újságcikk gyilkosával. Raszkolnyikov te vagy, és én vagyok, annak ellenére, hogy se te, se én nem öltünk embert. Ha jól emlékszem, Bernanos írta valahol, hogy valamennyien esendő emberek a „bűnösök közösségében élünk”, s nincs valódi katarzis ennek a közös kínlódásnak vallásos megélése (átvállalása és tehermentesítése) nélkül.

„Minden kegyelem”, igen, de ebben az isteni „fölmentésben” csak az osztozhat, aki nem méricskéli, nem viszonyítja saját gyengeségét a mások esetleg sokkal nagyobb vétkeihez, ily módon kívánva egy viszonylagos morál lajtorjáján jobb, különb, tisztább lenni a „többieknél”. A bűnök, bűneink hierarchiáját megítélni – nem a mi dolgunk. Az ítélet egyedül Istené. A mi egyetlen lehetőségünk az osztozás a közös bánatban és az ingyenes kegyelemben.

Mindezzel távolról se kívánom azt mondani, hogy a Pánik a Needle Parkban vallásos alkotás. Mégis életünk olyan szakadékát, sebét tárja fel, a felebarát olyan mély-mély sebesülését, mely némán és kimondhatatlanul is kegyelemért kiált.

 

(Új Ember, 1971. augusztus 1.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]