Néhány szóban

Számomra az élet nem jelent „fejlődési görbét”, mely a gyerekkorral indul, majd a csúcsára érve az öregkorral halálba hanyatlik. Ez a külsőségekben kronologikus szemlélet „belülről nézve” tökéletesen másként fest. Úgy vélem, az élet minden egyes szakasza csorbíthatatlan egész, a teljesség lehetőségével. Ami mégis hiányzik belőle, a gyermekkorból éppúgy, mint a férfikorból és az öregkorból, az az ember legelemibb, örök szituációjából ered.

Mert ki is az ember? Túl rengeteg meghatározási lehetőségen, az ember valószínűleg leguniverzálisabb jellemzője az, hogy „zavarba esett”. Se Isten, se az apostol, se a hívek, se a növény, se az állatvilág – egyedül az ember él örökös belső zavarban, tanácstalanságban, a beteljesülés reményének és a megsemmisülés fenyegetésének kettős hivatásában.

De túl ezen az „elemi zavaron”, az emberi élet minden egyes korszaka tragikusan teljes, drámaian egész, befejezhetetlenül befejezett. A bölcsőtől a sírig bármikor megszakadhat, hiszen igazában sose tudna véget érni. Hiszen épp attól teljes, drámaian egész minden pillanatában, mert lényege szerint töredékes, emberi.

„Kívülről” nézve, persze, elmondhatjuk, hogy ezt az életet csírájában vagy virágjában törte le a halál, de ez csak látszatra igaz. Valójában minden emberi élettel valami „eleve befejezetlen” ér véget, szakad meg csupán. S fordítva: egy gyermek élete sem kevésbé teljes, mint volt az ótestamentumi nagy aggastyánoké.

Magam még azt se észleltem, hogy az időben akár tudatom bármiféle fejlődési görbét leírna. Van a gyermekkornak valami sajátos tudása, amit később elfelejtünk, mintegy visszahelyezünk Isten kezébe. S ez minden korszakunkra érvényes, a végső összegezés – vagy még inkább: beteljesülés – és örvendetesen közeli reményében – vagy reménye nélkül.

Hiszen, ha kívülről nézem életemet, a szabványos grafikon helyett a legkülönbözőbb életgörbéket felvázolhatom.

Értelmezés kérdése csupán, hogy a csúcsot a férfikor erejében, az öregkor érettségében vagy a gyermekkor érzékenységében jelölöm meg. Ha úgy tetszik, a gyermekkort tekinthetem csúcspontnak, ami után a férfikor mélypontja következik, az öregkori érettség esetleges újabb emelkedőjével. S ha ezt az értelmezést választom, választásom semmivel se igazoltabb és semmivel se önkényesebb egyéb értelmezéseknél. Igazolásul elég az irodalom nagy aggastyánjaira hivatkoznom, akik életük kulcsát fáradhatatlanul visszajártak kutatni-keresni a gyermekkor elveszett erdejébe, szinte tökéletesen megfeledkezve arról, ami közben volt: életük úgynevezett delelőjéről, férfikoruk kétséges, nagyon is kétséges „magaslatáról”.