Képeslap

BÉCS: – Verseim német nyelvű kiadásának utolsó korrekcióján dolgozom. Jelen van a kiadó és a szerkesztő, a fordítók társaságában. Munka közben újra meg újra megtapasztalom, amit eleve is sejtettem: az irodalomban, bár elsőrendű „anyaga a nyelv”, a legsúlyosabb, a legfontosabb mégis valami meghatározhatatlan, nyelv előtti és nyelv utáni elem. A „nyersfordítások” és a „költői átültetések” egybevetésekor most is, mint mindig, csodával határosnak érzem, hogy az igazi költő mennyivel mélyebben tájékozódik egy-egy vers útvesztőjében, mint a leghűségesebb kétnyelvű „nyersfordító”. Ha metafizikus hasonlattal kellene élnem, azt mondanám: a költészet valódi nyelve visszatalálás a Bábel előtti időbe, még akkor is, ha az leginkább az anyanyelv egyszeriségébe, hűségébe ágyazott művészet. A költészet és a „költők egyessége” minden egyéb művészet előtt talán épp ezért a legvalódibb, legérvényesebb, mivel a nyelvi különbség áthidalhatatlannak tűnő tragikumán túl tesz szakadatlan tanúságtételt a szellem osztatlansága mellett.

PÁRIZS: – Színház, ahol mindenki egy ismeretlen színmű főszereplője, anélkül hogy közönsége volna. Tökéletes maszkok, rafinált kosztümök: egy tökéletesen „üres” és közönyös nézőtér előtt; mi ez a lázas felkészültség és tökéletes érdektelenség? Az egyik hogyan táplálhatja a másikat, évről évre, percről percre, kifogyhatatlanul? Őszintén szólva, nem értem. Őszintén szólva, ha egyszer itt kellene élnem, ebben a városban, a tökéletes magány lenne számomra a legtökéletesebb életforma. Minden látszat ellenére: egy karthauzi cellája a mindenség meleg jelenlétével bélelt, míg Párizs cirkuszi nyüzsgése számomra József Attila didergő atomjait, összekoccanó molekuláit idézi.

De ez sem igaz, pontosabban egyedül Párizs nyüzsgő, nyilvános életére vonatkozóan igaz. Mert a rejtett Párizs, a bensőséges Párizs csodálatos menedéket és búvóhelyet kínál minden valóban személyes találkozás számára. Csupán ami e kettő – a magány és a találkozás – között van, csupán az a színtér didereg ezerszínű öltönyeiben, leleményesnél leleményesebb álarcai alatt.

FELLINI: – Mégis a mai filmművészet legelragadóbb mestere! Legújabb filmje a cirkusz, a bohócok világáról látszatra tökéletesen igénytelen, afféle pihenőnek szánt vázlat, széljegyzet. Mégis, épp lazaságában öt-hat olyan képsort, tragikus sodródású ritmust teremt, amihez foghatót ritkán láttam. Elegáns, de minden keresettség nélkül, és bonyolult, de mindig az egyszerűség varázsával. Cirkusza: tökéletes vallomás, tökéletes dokumentum és gyönyörű vízió egyszerre, a film anyanyelvén elbeszélve. Remeklés, mestermű – amit homokra írtak. S ez külön szépsége. Akár egy álmot nyomtalanul elfelejthetjük, s örökre megőrizhetjük emlékezetünkben.

 

Jegyzet