Néhány szóban

Mindig, amikor számolni kezdten napokat-órákat, egyszóval, amikor szembetalálkoztam a „vegytiszta” idővel – úgy éreztem, hogy az emberi szerencsétlenség, az emberi helyzet, idő és tér vermének fenekére kerültem. S ami különös, ezt a kínos-keserves számolást kétféle ok válthatja ki: a földi remény és a földi reménytelenség. A nagyon rossz és nagyon jó: csak a földi várakozás szentélyei – és kínzókamrái.

Egyedül Istennel való találkozásunk reménye nem ítél bennünket a napok és órák számlálgatására, mivel a vele való találkozásunk egybeesik legvalódibb félelmünkkel, halálunk pillanatával. Tudva, nem tudva, a halál irgalmából, s talán egyetlen irgalmából Istennel való találkozásunk idejét nem bontjuk le a „vegytiszta” idő elviselhetetlen tortúrájára.

 

*

 

A művészet szépsége nem föltétlenül azonos azzal, ami a természetben szép. Gondoljunk Ödipusz vérző szemgödrére, gondoljunk Jézus megcsúfolására. A művészet föladata mintha más volna, mint a természeté, s az ellenpont erejével mintha épp azt bizonyítaná, hogy a csúfság jelenléte optikai tévedés. Igaz, csúfság helyett inkább nyomorúságot, esettséget kellene mondanom, de épp napjainkban látjuk, hogy a művészet egyik legfőbb feladatául tűzte ki, a nyomorúság után a csúfság meghonosítását. Gondoljunk Beckettre, ha másra nem.

Ez utóbbi törekvés persze lehet „eretnek”. Szándéka mégis leleplezi a művészet alapvetően természetfeletti küldetését. Hogy azért jött, hogy megkeresse azt, ami elveszett. Az esztétika, a „széptan” legfőbb tárgya éppenséggel nem a természet szerinti szép. És éppen azért, mert ambíciója több a „természetesnél”.

 

*

 

Közeledik a nagyhét, Jézus szenvedéstörténete, mélységeinek minden gazdagságával. Az idén én Jézus tanácstalanságát, Jézus tétovaságát választanám, azt az irányvesztett tétovaságot Isten, ember, küldetés és rémület között, amivel legemberibb, talán legemberibb tulajdonságunkat megszentelte. Ezzel a vállalásával csupán a kereszt néhány pillanata ér fel. Az a pillanat, amikor úgy érzi, az Atya elhagyta s az, amikor szomjas és vizet kér.

De ez a pillanatokra tanácstalan Jézus az Olajfák hegyén rettegéstől kiüresedett szembogarában az alvó tanítványok látványával, a közöny „békéjének” örök botrányával: – számomra, ma és most, az a Jézus áll mégis a legközelebb.

Igen, ő, a „tanácstalan Jézus” az, akihez ma és most legkönnyebben tér meg képzeletem és talál békét és megnyugvást emberi és személyes, persze hogy emberi és nagyon is személyes tanácstalanságom.

Milyen mostoha lehetett a fű, a hely, ahová letérdelt, a sötétség, amin át a „többieket” kereste, ugyanaz, szakasztottan ugyanaz az éjszaka, amiben a társak, barátai, a „többiek” oly édesdeden aludtak, közel a szögek és kínzószerszámok közönyéhez!

Hogy mit is érezhetett? Túl a föntieken nyilván szinte egyes-egyedül saját tanácstalanságának súlyát. Az alázatnak azt a „mélypontját”, aminek megtapasztalása nélkül Isten nem emelte volna föl – és elsősorban ő, aki szeretett – a kereszt magasába, oda, s azon is túl, az Atya öröktől széttárt és öröktől várakozó karjai közé a világot.

 

(Új Ember, 1971. április 4.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]