A hét margójára

Gombrowicz naplóját forgatom. Meglep hevülete, amellyel a mai francia irodalmi életet támadja, s ugyanakkor nagyon is megértem szenvedélyességét. Ami legfőképpen fölháborítja, az a francia ízlés örökös pálfordulása. Gombrowicz például nagyra értékeli Sartre-t, s egyáltalán nem méltányolja a nouveau roman, a francia új regény „kis csodáit”. S valóban, az ember méltán eltűnődhet, hogy egy olyan érett kultúra, amilyen a franciáké, hogyan lehet szinte ellenállás nélkül kiszolgáltatva a divatnak. Látva ezt, szinte ingyen kínálkozik a gondolat: hogy még az érettség sem elég, ha nem párosul bölcsességgel. Az érettség állapot, s erő kell hozzá. Ha nincs, ha elvesztettük, legnagyobb gazdagságunk, hegyekben álló kincsünk is könnyen aprópénzzé válhat a jelen hazárdjátékos kezében. „Az érettség minden”, vallotta Eliot, de – tehetném hozzá – egyedül a bölcsesség szelíd és alázatos hatalmában. Az érettség inkább állapot, a bölcsesség inkább magatartás. És nincs az az érettség, amit ne lehetne eljátszani egyetlen perc alatt.

Különben, s ez megint igen érdekes, Gombrowicz sokkalta merészebb szellem, mint azok, akiket a divat hűtlenségével, bakugrásaival vádol. S ezt is jó megjegyezni. A divat: éppoly karám, mint a konzervativizmus. Ha úgy akarom: a sznobizmus nem egyéb, mint a nyájszellem legrejtettebb formája, ami mindenkinek a különc egyedülállás mámorát kínálja.

Merni egyedül maradni. Igen, ez az ember legkeserűbb kenyere. A bukás és a siker fölismerhetetlenségig közös útja.

Gombrowicz naplója a németekkel folytatódik, s természetesen sok szó esik benne félelmes erényükről, a szorgalomról. Mert a szorgalom valóban nagy erény, de épp ezért talán mindennél veszélyesebb a félreértése.

A szorgalom, az igazi (az evangéliumi), ugyanis nem annyira kvantitatív, mennyiségi – hanem kvalitatív, minőségi valami. Egyetlen igaz gondolat összehasonlíthatatlanul nagyobb szorgalom gyümölcse, mint millió szürke „észrevétel”. Munkánkban mindenkor a minőség a perdöntő. S ez olykor egészen meglepő módon jelentkezik. Egy rossz színművet például bármilyen tempósan adnak elő, hosszú lesz, lassú és unalmas. Csehovot viszont lassan kell játszani, szinte a lassított filmek álomszerű vontatottságával, hogy valóban kitűnjék minőségi ereje. A remekműnek ugyanis minősége az igazi s egyetlen tempója, s nem a színészek „szorgos” lótás-futása.

Milyen szép és milyen igaz is, hogy Jézus születését jég és hó közepette, télen, a dermedt természet világában ünnepeljük, s a húsvéti szenvedéstörténetet az ébredő tavasz hozza meg. Milyen szép is, hogy mindezt nem érezzük ellentmondásnak!

Mert nem is az. Mivel az időben élő ember élete nincs az egy az egy tűrhetetlen azonosságára korlátozva. Az ember nemcsak a föld lakója, de a mindenség polgára, és Isten gyermeke is. És hasonlóképpen nemcsak a jelen foglya, hanem a jövő várományosa, és még inkább a múlt cselekvő szelleme. S mindez azért, mert már itt, a földön az örökkévalóság fehérbe öltözött vendége. A különböző jelentések, síkok és idők: az ember szívében átragyogják, áthatják egymást. S ez épp hogy nem bonyolult egysíkúságra, hanem gazdag egyszerűségre vezet. Az igazán egyszerű meg éppenséggel sohase szimplán pofonegyszerű, hanem mindenben és mindenkiben kifürkészhetetlenül gazdag és mély – mivel isteni. Magyarán szólva: vulgarizálhatatlan.

 

Jegyzet