Egy költő naplójából

Írásban engem mindig a rutin tett bizonytalanná. Pedig a fogalom létezik: költői gyakorlat – s valószínűleg vannak is írók, akiknek az „iskolázottság” segít az „emelkedésben”. Jómagam nem tartozom ezek közé a szerzők közé. Mindig meglepett, amikor – korholva vagy dicsérve – formaművésznek tituláltak. Biztonságot számomra a lényeg és természetesen a „kifejezés” dolgában (a kettő egy) mindig s egyedül a szinte bénaságig menő tétovaság adott. Számomra az írás ott kezdődik, amikor gyermekmódra semmit vagy szinte semmit se „értek” abból, ami lenyűgöz. Ilyen értelemben a filozófiával szemben a költő a tökéletes „értetlenségre” törekszik, hogy aztán újra és újra elnyerhesse az „első fölismerés” gyermekien komplex, gondolat előtti – világkezdeti s talán világ utáni – kegyelmét.

 

*

 

A hallgatás, vagy ami még súlyosabb, az elhallgatás? Igen, harminc éve élek és írok ennek a veszélynek fokozódó árnyékában. Ismerem, félek tőle és szeretem is valami módon. Valami módon – mert tisztáznunk a félelemmel való viszonyunkat tulajdonképpen nem lehet. Attól félelem, igazából félelem.

Annyit azonban mégis tudok mondani róla, hogy az elhallgatás fenyegető közelségében van épp elég világosság, épp elég segítség, nyugalom, igen, van épp elég szeretetre méltó is. Szigorú és gyengéd mester egyszerre: hatalmas árnyékában egyre kisebbnek érezhetem magamat. Egy szép napon – mint jótékony óriás – gyengéden megfogja majd a kezemet és kivezet a világból.

 

*

 

Az igazi ajándék életünk, létünk, testünk élő darabkája. Jelkép ugyan, de ha megfelelő módon adjuk: valóban él és tovább él. Ha jól adjuk és jól fogadjuk: titokzatos erőre kap. Tovább él, megszépül, sorsa lesz. Erre gondoltam idén gyertyagyújtáskor.

Vége a karácsonyi ünnepeknek. Láttunk közben nagy havat, ólmos esőt – csak a csillagok ragyogtak tisztán, változatlanul. Nem tudom, miért írta Kosztolányi, hogy rettenti az „egész”, de megnyugtatja a „rész”. Én pontosan fordítva érzem: én azokat, akiket „részként” megszerettem a világból, mindig az „egész” gondnokságára bíztam, a szelíd mindenségre, a szelíd csillagra, s rajtuk is túl Isten véghetetlen szelídségére.

A részleteket szerethetjük vagy gyűlölhetjük, de bizalmunk végül is csakis az egészben lehet vagy sehol.

Karácsony ezért számomra: nem a tél, nem is az első hó, hanem a csillagok, a mindenség örökké szelíd, kifogyhatatlan gyöngédségű hűsége, jelenléte.