1971

Egy költő naplójából

Írásban engem mindig a rutin tett bizonytalanná. Pedig a fogalom létezik: költői gyakorlat – s valószínűleg vannak is írók, akiknek az „iskolázottság” segít az „emelkedésben”. Jómagam nem tartozom ezek közé a szerzők közé. Mindig meglepett, amikor – korholva vagy dicsérve – formaművésznek tituláltak. Biztonságot számomra a lényeg és természetesen a „kifejezés” dolgában (a kettő egy) mindig s egyedül a szinte bénaságig menő tétovaság adott. Számomra az írás ott kezdődik, amikor gyermekmódra semmit vagy szinte semmit se „értek” abból, ami lenyűgöz. Ilyen értelemben a filozófiával szemben a költő a tökéletes „értetlenségre” törekszik, hogy aztán újra és újra elnyerhesse az „első fölismerés” gyermekien komplex, gondolat előtti – világkezdeti s talán világ utáni – kegyelmét.

*

A hallgatás, vagy ami még súlyosabb, az elhallgatás? Igen, harminc éve élek és írok ennek a veszélynek fokozódó árnyékában. Ismerem, félek tőle és szeretem is valami módon. Valami módon – mert tisztáznunk a félelemmel való viszonyunkat tulajdonképpen nem lehet. Attól félelem, igazából félelem.

Annyit azonban mégis tudok mondani róla, hogy az elhallgatás fenyegető közelségében van épp elég világosság, épp elég segítség, nyugalom, igen, van épp elég szeretetre méltó is. Szigorú és gyengéd mester egyszerre: hatalmas árnyékában egyre kisebbnek érezhetem magamat. Egy szép napon – mint jótékony óriás – gyengéden megfogja majd a kezemet és kivezet a világból.

*

Az igazi ajándék életünk, létünk, testünk élő darabkája. Jelkép ugyan, de ha megfelelő módon adjuk: valóban él és tovább él. Ha jól adjuk és jól fogadjuk: titokzatos erőre kap. Tovább él, megszépül, sorsa lesz. Erre gondoltam idén gyertyagyújtáskor.

Vége a karácsonyi ünnepeknek. Láttunk közben nagy havat, ólmos esőt – csak a csillagok ragyogtak tisztán, változatlanul. Nem tudom, miért írta Kosztolányi, hogy rettenti az „egész”, de megnyugtatja a „rész”. Én pontosan fordítva érzem: én azokat, akiket „részként” megszerettem a világból, mindig az „egész” gondnokságára bíztam, a szelíd mindenségre, a szelíd csillagra, s rajtuk is túl Isten véghetetlen szelídségére.

A részleteket szerethetjük vagy gyűlölhetjük, de bizalmunk végül is csakis az egészben lehet vagy sehol.

Karácsony ezért számomra: nem a tél, nem is az első hó, hanem a csillagok, a mindenség örökké szelíd, kifogyhatatlan gyöngédségű hűsége, jelenléte.

Egy lírikus naplójából

Aki ír, ha mégoly szerényen forgatja is tollát, tökéletességre tör. Kivált egy lírikus. Mondatainak, sorainak minden porcikáját fontosnak, perdöntőnek érzi az utolsó pontig-vesszőig. S ugyanakkor érzi, hogy semmi, szinte semmi se múlik a papírra rótt szavakon. Kicsit úgy van az ihlettel, mint a hívő a kegyelemmel. Az ihlet is ingyenes. Mégis úgy kell élni vele, úgy kell munkálkodni rajta, olyan gonddal, olyan odaadással, mintha minden, az utolsó pontig-vesszőig egyedül rajtunk múlna.

*

Van még egy nagy „evangéliumi titka” az írásnak, hasonló az előbbiekhez. A költő „menet közben” valamiképpen mindig belehal, belebukik abba, amit csinál. „Amíg a mag meg nem hal”… Furcsa módon e nélkül az átmeneti kudarc nélkül – amit írás közben az ember mindig véglegesnek érez – nincs autentikus „alkotás”. A halálnak bele kell épülnie a versbe, hogy a sorok életre kelhessenek. E nélkül a halálos kudarc nélkül a legszebb vers is műfordításnak hat, mintha valaki más élethalálát illusztrálná csupán.

Már csak azért is nehéz sors a mienk. Hiányzik belőle minden biztosíték, minden fogódzkodó, minden előre kiszámítható elem. Sorsunknak mégis ez a kiszolgáltatottság ad szépséget és kölcsönöz kivételes szabadságot is. Hasonlók vagyunk az ég madaraihoz: a teljes égbolt a hazánk, de bárki golyója eltalálhat. Talán igen, talán nem. Tökéletes boldogságra születtünk, és tökéletes boldogtalanságra. A „földiek” szeme olykor ránk tapad, amikor áthúzunk fölöttük, s úgy érzik, sorsukat írjuk a mennyek boltozatára. Pedig esendőbbek vagyunk mindannyiunknál és veszendőbbek.

*

Sokan a költőt bizonyos értelemben a személyiség kiteljesítésének érzik. Ez súlyos és inkább újabb kori tévedés. Hála Istennek – hogy csak egy ellenérvet mondjak –, a költő legtöbbször, sőt valójában soha nem tudja, honnét is indul és hova is jut el. A tökéletes vers az volna, amiről senki se fedezhetné fel, ki is írta, de aminek olvastakor mindenki magára ismerne.

Még a négy evangéliumban is fölfedezhetjük Márk, Máté, Lukács és János keze nyomát. Emberek írták. De bizonyos passzusok maradéktalanul Istenéi. A nyolc boldogság, a Miatyánk szavai – hogy csak két példát említsek. Költő erre a magaslatra soha el nem érhet. De körözhet körülötte – a tökéletesség nagy vágyának alázatával szívében. S ilyenkor tulajdonképpen nem csinál egyebet, mint példát vesz a legkisebbektől, akik a világ perifériáin dideregnek.

Istenem, add, hogy egyre közelebb kerüljenek azokhoz, akik margóra szorulnak.

Milyen nap is van ma? Úgy élek, hogy olykor összezavarom a múlás pontos menetrendjét. De ez nem könnyítés. Latrokként valamennyien – Simone Weil gyönyörű szavaival – idő és tér keresztjére vagyunk mi verve, emberek. Hogy összezavarom az időt, csupán annyi, hogy olykor elalélok és a szálkák (les échardes) felébresztenek. Ilyenkor irgalmatlan rajzossággal látom a világot, s megpróbálom Feléje fordítani a fejemet.

Jegyzet

Néhány sorban

Kafkát olvasom, leveleit nagy szerelméhez, Milénához. S hirtelen úgy érzem, megtaláltam a kulcsát zsenijének. Ez persze túlzás, de az álmatlan éjszaka, amit e leveleknek „köszönhetek”, kétségtelenül közelebb hozott Kafka „titkához”.

Sokan és sokat írtak művészetéről. Arról, hogy műveiben miként érvényesülnek az álom legsajátabb, legmélyebb struktúrái. S ez igaz is, de a „rejtély kulcsa” szerintem mégse ez.

Különös jelenség. Miután a művészet elvesztette Istent, a századforduló körüli időkben felüti fejét egyfajta angelizmus (elsősorban Rilkére és Kafkára gondolok). Ha ugyanis definiálnom kellene Kafka művészetét, valamiképpen a következőket mondanám. Egy angyal szemével látja a világot, egy olyan „tiszta” angyal szemével, aki hátat fordít az Atyának. Ettől oly képet ad, nemcsak az életről, de a létről, a teljes univerzumról, ami bár végtelenül pontos, mégis olyan, mint egy rézmetszet. Tehát: negatív, egy angyal éleslátásával készített negatív kép a mindenségről. A negatívról előhívott valódi képre egyedül az Atya szeme (szeretete és kegyelme) képes.

Ellenpéldaképp Dosztojevszkijre kell utalnom, aki még ma is a legmodernebb, a legösszetettebb és legmélyebb írónk. Lehet, hogy ő „tisztátalan” volt, de olyan bűnös, aki pillantását az Atyára szegezte, s az alázat kegyelméből képeket adott a világról.

Ha a kettőjük közt levő különbséget kellene megfogalmaznom, ezt mondanám:

Kafkánál nem látom, amit látok.

Dosztojevszkijnél látom, amit nem látok.

*

Kafka hajszálélesen megrajzolt univerzuma a rézben maradt. Dosztojevszkij a papírra került, hogy a legnaivabbak, az írástudatlanok is elolvashassák.

A nagy oroszok itt – alázatuk komplexitásában, összetettségében – múlták felül hosszú időre a Nyugatot. Lehetetlen nem látni, hogy Dosztojevszkijhez viszonyítva minden úgynevezett modern nyugati mű Dosztojevszkij gazdagságának egy-egy abszolutizált parcellája.

*

Karácsonyra két gyönyörű követ kaptam. Egy kerek ónixkő két metszetét, közepében egy megkövült rák valószínűtlenül finom rajzával. Nos: e két metszet gyönyörű, de egysíkú rajza, föltárása, bemutatása idő, halál, szépség, mulandóság és múlhatatlanság több százezer éves természeti játékának. De ez a „megboldogult rák” egy kőbe fagyott bele. Ki tudna – metszetek nélkül – ebbe a kerek kőbe, a valóság „egészébe” pillantani?

A remekművek valami ilyen lehetetlen föladatot oldanak meg. S félek, hogy korunk legtöbb „remeke” nem egyéb egy-egy gyönyörű, de mindenképp egysíkú metszetnél.

Jegyzet

Néhány szóban

Azt hiszem, Kierkegaard-é a gondolat, hogy a jó ellentéte nem a rossz (a rossz kevés meg alacsony is ahhoz, hogy a jó valódi ellentéte lehessen), hanem a jó és a rossz fogalmának összekeverése, összezagyválása.

Bűnt mindenki elkövet (ezért nincs jogunk soha és senki fölött ítélkeznünk), de bűnét nem mindenki bánja meg. S a bűn, a valódi, az Isten előtti – itt kezdődik. Az elkövetett bűn – Isten kegyelméből az önismeret, az alázat és a jóság, a fölemelkedés iskolája lehet: amennyiben fölismerjük, bevalljuk és megbánjuk. De maga a jótett is bukásunk biztos kezdete: amennyiben büszkék vagyunk rá és önmagunk „teljesítményének” tekintjük.

*

Múlt levelemben Kafkáról és Dosztojevszkijről írtam. Szeretnék még egyszer – nagyon távolról visszatérni erre a témára.

Dosztojevszkij teljes élességgel látta és érezte, hogy vannak dolgok, amiket soha nem haladunk meg. Lángeszének ez az egyik legszebb vonása. Hiszen még a tudományban is igaz a fönti tétel. A kerék fölfedezését például soha nem mellőzhetjük.

S itt fontosnak érzem, hogy fölvessem – már nem is Kafka és Dosztojevszkij relációjában – modernizmus és aktualizmus problémáját. A modernek mindig azok voltak és azok is lesznek, akik az idő teljes drámáját átélik. Aktualisták viszont azok, akik a puszta jelen sugallatainak balekjaivá válnak. Baudelaire modern volt – Zola aktualista.

*

Van egy nagy különbség egyrészt a tudomány, másrészt a művészet között. A tudomány bármit is alkot, valamiképpen – tudva, nem tudva, közvetve vagy közvetlenül – a halált kívánja legyőzni. Csakhogy térben és időben legyőzni a halált, s örökké élni: még nehezebb volna, még képtelenebb, mint eltűrni a megsemmisülést.

Ezzel szemben a művészet kisigényű. Nem a halált kívánja eltörölni, csupán megpróbál segíteni meghalni. A halál ugyanis nem a tér és idő büntetése, hanem a térbe és időbe ágyazott világ irgalma. A művészet, s mindenekfölött a vallás mélységesen tudja ezt, s ezzel együtt azt is, hogy a halál legyőzését nem a halál eltörlése, hanem – a léttel kongeniális összhangban – épp a halál elfogadása jelenti.

A világ legszomorúbb története, Jézus szenvedéstörténete ezért nem szomorú. S emiatt, hogy az ember igazi szerencsétlensége nem a szenvedésben és nem a sírásban székel.

Jegyzet

A hét margójára

Gombrowicz naplóját forgatom. Meglep hevülete, amellyel a mai francia irodalmi életet támadja, s ugyanakkor nagyon is megértem szenvedélyességét. Ami legfőképpen fölháborítja, az a francia ízlés örökös pálfordulása. Gombrowicz például nagyra értékeli Sartre-t, s egyáltalán nem méltányolja a nouveau roman, a francia új regény „kis csodáit”. S valóban, az ember méltán eltűnődhet, hogy egy olyan érett kultúra, amilyen a franciáké, hogyan lehet szinte ellenállás nélkül kiszolgáltatva a divatnak. Látva ezt, szinte ingyen kínálkozik a gondolat: hogy még az érettség sem elég, ha nem párosul bölcsességgel. Az érettség állapot, s erő kell hozzá. Ha nincs, ha elvesztettük, legnagyobb gazdagságunk, hegyekben álló kincsünk is könnyen aprópénzzé válhat a jelen hazárdjátékos kezében. „Az érettség minden”, vallotta Eliot, de – tehetném hozzá – egyedül a bölcsesség szelíd és alázatos hatalmában. Az érettség inkább állapot, a bölcsesség inkább magatartás. És nincs az az érettség, amit ne lehetne eljátszani egyetlen perc alatt.

Különben, s ez megint igen érdekes, Gombrowicz sokkalta merészebb szellem, mint azok, akiket a divat hűtlenségével, bakugrásaival vádol. S ezt is jó megjegyezni. A divat: éppoly karám, mint a konzervativizmus. Ha úgy akarom: a sznobizmus nem egyéb, mint a nyájszellem legrejtettebb formája, ami mindenkinek a különc egyedülállás mámorát kínálja.

Merni egyedül maradni. Igen, ez az ember legkeserűbb kenyere. A bukás és a siker fölismerhetetlenségig közös útja.

Gombrowicz naplója a németekkel folytatódik, s természetesen sok szó esik benne félelmes erényükről, a szorgalomról. Mert a szorgalom valóban nagy erény, de épp ezért talán mindennél veszélyesebb a félreértése.

A szorgalom, az igazi (az evangéliumi), ugyanis nem annyira kvantitatív, mennyiségi – hanem kvalitatív, minőségi valami. Egyetlen igaz gondolat összehasonlíthatatlanul nagyobb szorgalom gyümölcse, mint millió szürke „észrevétel”. Munkánkban mindenkor a minőség a perdöntő. S ez olykor egészen meglepő módon jelentkezik. Egy rossz színművet például bármilyen tempósan adnak elő, hosszú lesz, lassú és unalmas. Csehovot viszont lassan kell játszani, szinte a lassított filmek álomszerű vontatottságával, hogy valóban kitűnjék minőségi ereje. A remekműnek ugyanis minősége az igazi s egyetlen tempója, s nem a színészek „szorgos” lótás-futása.

Milyen szép és milyen igaz is, hogy Jézus születését jég és hó közepette, télen, a dermedt természet világában ünnepeljük, s a húsvéti szenvedéstörténetet az ébredő tavasz hozza meg. Milyen szép is, hogy mindezt nem érezzük ellentmondásnak!

Mert nem is az. Mivel az időben élő ember élete nincs az egy az egy tűrhetetlen azonosságára korlátozva. Az ember nemcsak a föld lakója, de a mindenség polgára, és Isten gyermeke is. És hasonlóképpen nemcsak a jelen foglya, hanem a jövő várományosa, és még inkább a múlt cselekvő szelleme. S mindez azért, mert már itt, a földön az örökkévalóság fehérbe öltözött vendége. A különböző jelentések, síkok és idők: az ember szívében átragyogják, áthatják egymást. S ez épp hogy nem bonyolult egysíkúságra, hanem gazdag egyszerűségre vezet. Az igazán egyszerű meg éppenséggel sohase szimplán pofonegyszerű, hanem mindenben és mindenkiben kifürkészhetetlenül gazdag és mély – mivel isteni. Magyarán szólva: vulgarizálhatatlan.

Jegyzet

Néhány szóban

Mindig, amikor számolni kezdten napokat-órákat, egyszóval, amikor szembetalálkoztam a „vegytiszta” idővel – úgy éreztem, hogy az emberi szerencsétlenség, az emberi helyzet, idő és tér vermének fenekére kerültem. S ami különös, ezt a kínos-keserves számolást kétféle ok válthatja ki: a földi remény és a földi reménytelenség. A nagyon rossz és nagyon jó: csak a földi várakozás szentélyei – és kínzókamrái.

Egyedül Istennel való találkozásunk reménye nem ítél bennünket a napok és órák számlálgatására, mivel a vele való találkozásunk egybeesik legvalódibb félelmünkkel, halálunk pillanatával. Tudva, nem tudva, a halál irgalmából, s talán egyetlen irgalmából Istennel való találkozásunk idejét nem bontjuk le a „vegytiszta” idő elviselhetetlen tortúrájára.

*

A művészet szépsége nem föltétlenül azonos azzal, ami a természetben szép. Gondoljunk Ödipusz vérző szemgödrére, gondoljunk Jézus megcsúfolására. A művészet föladata mintha más volna, mint a természeté, s az ellenpont erejével mintha épp azt bizonyítaná, hogy a csúfság jelenléte optikai tévedés. Igaz, csúfság helyett inkább nyomorúságot, esettséget kellene mondanom, de épp napjainkban látjuk, hogy a művészet egyik legfőbb feladatául tűzte ki, a nyomorúság után a csúfság meghonosítását. Gondoljunk Beckettre, ha másra nem.

Ez utóbbi törekvés persze lehet „eretnek”. Szándéka mégis leleplezi a művészet alapvetően természetfeletti küldetését. Hogy azért jött, hogy megkeresse azt, ami elveszett. Az esztétika, a „széptan” legfőbb tárgya éppenséggel nem a természet szerinti szép. És éppen azért, mert ambíciója több a „természetesnél”.

*

Közeledik a nagyhét, Jézus szenvedéstörténete, mélységeinek minden gazdagságával. Az idén én Jézus tanácstalanságát, Jézus tétovaságát választanám, azt az irányvesztett tétovaságot Isten, ember, küldetés és rémület között, amivel legemberibb, talán legemberibb tulajdonságunkat megszentelte. Ezzel a vállalásával csupán a kereszt néhány pillanata ér fel. Az a pillanat, amikor úgy érzi, az Atya elhagyta s az, amikor szomjas és vizet kér.

De ez a pillanatokra tanácstalan Jézus az Olajfák hegyén rettegéstől kiüresedett szembogarában az alvó tanítványok látványával, a közöny „békéjének” örök botrányával: – számomra, ma és most, az a Jézus áll mégis a legközelebb.

Igen, ő, a „tanácstalan Jézus” az, akihez ma és most legkönnyebben tér meg képzeletem és talál békét és megnyugvást emberi és személyes, persze hogy emberi és nagyon is személyes tanácstalanságom.

Milyen mostoha lehetett a fű, a hely, ahová letérdelt, a sötétség, amin át a „többieket” kereste, ugyanaz, szakasztottan ugyanaz az éjszaka, amiben a társak, barátai, a „többiek” oly édesdeden aludtak, közel a szögek és kínzószerszámok közönyéhez!

Hogy mit is érezhetett? Túl a föntieken nyilván szinte egyes-egyedül saját tanácstalanságának súlyát. Az alázatnak azt a „mélypontját”, aminek megtapasztalása nélkül Isten nem emelte volna föl – és elsősorban ő, aki szeretett – a kereszt magasába, oda, s azon is túl, az Atya öröktől széttárt és öröktől várakozó karjai közé a világot.

Képeslap

BÉCS: – Verseim német nyelvű kiadásának utolsó korrekcióján dolgozom. Jelen van a kiadó és a szerkesztő, a fordítók társaságában. Munka közben újra meg újra megtapasztalom, amit eleve is sejtettem: az irodalomban, bár elsőrendű „anyaga a nyelv”, a legsúlyosabb, a legfontosabb mégis valami meghatározhatatlan, nyelv előtti és nyelv utáni elem. A „nyersfordítások” és a „költői átültetések” egybevetésekor most is, mint mindig, csodával határosnak érzem, hogy az igazi költő mennyivel mélyebben tájékozódik egy-egy vers útvesztőjében, mint a leghűségesebb kétnyelvű „nyersfordító”. Ha metafizikus hasonlattal kellene élnem, azt mondanám: a költészet valódi nyelve visszatalálás a Bábel előtti időbe, még akkor is, ha az leginkább az anyanyelv egyszeriségébe, hűségébe ágyazott művészet. A költészet és a „költők egyessége” minden egyéb művészet előtt talán épp ezért a legvalódibb, legérvényesebb, mivel a nyelvi különbség áthidalhatatlannak tűnő tragikumán túl tesz szakadatlan tanúságtételt a szellem osztatlansága mellett.

PÁRIZS: – Színház, ahol mindenki egy ismeretlen színmű főszereplője, anélkül hogy közönsége volna. Tökéletes maszkok, rafinált kosztümök: egy tökéletesen „üres” és közönyös nézőtér előtt; mi ez a lázas felkészültség és tökéletes érdektelenség? Az egyik hogyan táplálhatja a másikat, évről évre, percről percre, kifogyhatatlanul? Őszintén szólva, nem értem. Őszintén szólva, ha egyszer itt kellene élnem, ebben a városban, a tökéletes magány lenne számomra a legtökéletesebb életforma. Minden látszat ellenére: egy karthauzi cellája a mindenség meleg jelenlétével bélelt, míg Párizs cirkuszi nyüzsgése számomra József Attila didergő atomjait, összekoccanó molekuláit idézi.

De ez sem igaz, pontosabban egyedül Párizs nyüzsgő, nyilvános életére vonatkozóan igaz. Mert a rejtett Párizs, a bensőséges Párizs csodálatos menedéket és búvóhelyet kínál minden valóban személyes találkozás számára. Csupán ami e kettő – a magány és a találkozás – között van, csupán az a színtér didereg ezerszínű öltönyeiben, leleményesnél leleményesebb álarcai alatt.

FELLINI: – Mégis a mai filmművészet legelragadóbb mestere! Legújabb filmje a cirkusz, a bohócok világáról látszatra tökéletesen igénytelen, afféle pihenőnek szánt vázlat, széljegyzet. Mégis, épp lazaságában öt-hat olyan képsort, tragikus sodródású ritmust teremt, amihez foghatót ritkán láttam. Elegáns, de minden keresettség nélkül, és bonyolult, de mindig az egyszerűség varázsával. Cirkusza: tökéletes vallomás, tökéletes dokumentum és gyönyörű vízió egyszerre, a film anyanyelvén elbeszélve. Remeklés, mestermű – amit homokra írtak. S ez külön szépsége. Akár egy álmot nyomtalanul elfelejthetjük, s örökre megőrizhetjük emlékezetünkben.

Jegyzet

Egy lírikus naplójából

A művészet sose „egyenes közlés”, mint egy matematikai tétel, egy filozófiai igazság, egy konkrét tett vagy egy üzleti levél. A küldönc, aki egy határozott céllal közvetít egy határozott üzenetet, mint szimbólum, semmiképpen se a költészet, a költő, a művész szimbóluma. A művészet: séta. Az alkotó művész – szemben a küldönccel – a magányos sétálóhoz hasonló, kinek nincs ugyan semmi konkrét föladata, de épp ezért „minden eszébe juthat”, épp ezért gondolatait szabadon rendelkezésére bocsáthatja a mindenségnek. A művészet ily módon a mindenség híradása, s a művész a mindenség, az univerzum küldönce. A művészet: séta. Mi több: fecsegés. S a leginkább sűrített művek a legfecsegőbbek, a „legcéltalanabbak” talán.

Dosztojevszkij fecsegése! Micsoda sűrítés! Egyrészt a szerencsétlenség szemérmét érzem benne, emberi, pszichológiai síkon, másrészt a művészet érintkezését a parttalan valósággal, az univerzum jelenlétét, mely minden földi direktséget (elkötelezettséget) a fecsegés ügyetlen nyelvén, foghíjas Jákob-létráján, az egyetemes igazságok egébe kalauzol.

A költészet dicsősége, szépsége: hogy hasonlatos az atyai házhoz. Nem exportcikk. De épp ebben van legfőbb ereje. A művészet kiterjedt birodalmában ő az „atyai ház”, mely mindenkit visszavár, bokrok és fák közé bújtat kifogyhatatlan békéjével, borostyán csöndjével, susogásával.

Mostoha művészet. Közvetítése ritka kegyelem. Mély és intim szerepét, igazi rendeltetését persze meg lehet hamisítani. De valljuk be, kevés sikerrel. Az atyai ház csupán szentségtörés árán alakítható át útszéli vendégfogadóvá.

Azonban az atyai ház olykor lakhelye, pihenője lehet bárki „idegennek” is, de csak akkor, ha nem árulta el eredendő hivatását. Ilyenkor, mint egy pihentető álomban, bekövetkezhet az, amit én a „műfordítás csodájának” neveznék, az „otthonok párbeszédének”, az „atyai házak szóváltásának”. Olyan ez, mintha a költő a költészetbe tékozló fiúként nem egyedül, hanem egy barátjával térne meg.

Minden művészet: világmodell. Az „egészről” készült híradás.

Szemben a tudományok bizonyított részigazságaival, a művészet a bizonyíthatatlan egész kifejezése. De attól, hogy bizonyíthatatlan, nem kevésbé reális. Míg a tudományos igazságot pillanatról pillanatra, lépésről lépésre a logika szabja meg, a művészet mondatról mondatra, ecsetvonásról ecsetvonásra, vésőütésről vésőütésre választás gyümölcse. Csodája mégis az, hogy nagy és érvényes alkotásaiban mégse hat önkényesnek, hanem olyan egyetemes igazságot közvetít, mely attól, hogy bizonyíthatatlan, semmivel se kevésbé reális. Ellenkezőleg. Meggyőzőbb minden bizonyított realitásnál: a teljesség lélegzetvétele.

Útinapló

A Contrescarpe-tér közelében lakom. Csodálatos kis tér ez, Párizs egyik legvédettebb zuga. Igaz, Párizsra jellemző, hogy a nagy sugárutak és körutak tőszomszédságában megannyi kisváros bújik meg, de még ezek közül is Contrescarpe és vidéke egyike a legvédettebbeknek. Házait mintha Utrillo pingálta volna, hasonlóan ahhoz a két-három tussal megrajzolt fához, melyeknek ágas-bogas jelentését az ember – a napon ülve –, akár egy álomét, kifogyhatatlanul megfejti és elfelejti.

Az idő rohama itt lelassul; afféle vidéki idő. A tér közepén kis sziget, öt-hat clochard állandó tanyája. Öt-hat férfi, rongyként elnyúlva a napon, álmában is szorongatva az örökös borosüveget. Aztán az élettelen kupac megmozdul, s egy imbolygó árnyék kiválik a többi közül, végigvonul a napos kávéházi terasz előtt; cigarettát kér vagy egy frankot. Szóról szóra úgy, ahogy a környék kutyái könyörgik el a kávézóktól a visszamaradt kockacukrot.

Persze, a kis tér életét mégse ezek a szakadatlan alkoholmámorban élő emberek – ezek a mindörökre érzéstelenített sebek – jellemzik igazán. Inkább a délies lüktetés, kutyák-macskák-emberek színpompás együttese. Egy magyar kisváros főtere, beoltva egy vándorcirkusz kellékeivel.

*

Jugoszláv kiállítás a Grand Palais-ban. Az anyag valóban káprázatos. Kezdődik a neolitkorszak szobraival, az európai szobrászat legősibb emlékeivel. Halászok munkái a gyönyörű halemberfejek, amelyek egyszerre idézik a víz és az ember életét olyan kozmikus összefüggésben, amihez foghatót azóta is csak a legnagyobbaknak sikerült kifejezniük.

A kiállítás tengelyében azonban a szerbhorvát egyházművészet áll, lenyűgöző erejű és szépségű feszületeivel, freskóival és ikonjaival. Ezt a „hangsúlyt” különben már a bejárat előtti pázsiton elhelyezett bogumil sírkövek előre jelzik. A későbbi anyag valamivel gyengébb, s a moderneknél nemegyszer zavar az ismétlésnek ható idegen befolyás.

Párizsban lassan nyár van. S épp amikor e sorokat írom, látom a férfiakon, odakint az utcán, hogy már a kiskabát is terhes. Délután 3 óra; a turisták lehunyt szemmel követik a nap útját végig a Saint-Germain-des-Prés teraszain. Egy-két napig ez a legnagyobb „szenzáció”: a csalhatatlan nyári verőfény, mely valósággal „betört” a városba, elhomályosítva a kirakatok minden pompáját, a plakátok minden „ígéretét”.

Jegyzet

Néhány szóban

Számomra az élet nem jelent „fejlődési görbét”, mely a gyerekkorral indul, majd a csúcsára érve az öregkorral halálba hanyatlik. Ez a külsőségekben kronologikus szemlélet „belülről nézve” tökéletesen másként fest. Úgy vélem, az élet minden egyes szakasza csorbíthatatlan egész, a teljesség lehetőségével. Ami mégis hiányzik belőle, a gyermekkorból éppúgy, mint a férfikorból és az öregkorból, az az ember legelemibb, örök szituációjából ered.

Mert ki is az ember? Túl rengeteg meghatározási lehetőségen, az ember valószínűleg leguniverzálisabb jellemzője az, hogy „zavarba esett”. Se Isten, se az apostol, se a hívek, se a növény, se az állatvilág – egyedül az ember él örökös belső zavarban, tanácstalanságban, a beteljesülés reményének és a megsemmisülés fenyegetésének kettős hivatásában.

De túl ezen az „elemi zavaron”, az emberi élet minden egyes korszaka tragikusan teljes, drámaian egész, befejezhetetlenül befejezett. A bölcsőtől a sírig bármikor megszakadhat, hiszen igazában sose tudna véget érni. Hiszen épp attól teljes, drámaian egész minden pillanatában, mert lényege szerint töredékes, emberi.

„Kívülről” nézve, persze, elmondhatjuk, hogy ezt az életet csírájában vagy virágjában törte le a halál, de ez csak látszatra igaz. Valójában minden emberi élettel valami „eleve befejezetlen” ér véget, szakad meg csupán. S fordítva: egy gyermek élete sem kevésbé teljes, mint volt az ótestamentumi nagy aggastyánoké.

Magam még azt se észleltem, hogy az időben akár tudatom bármiféle fejlődési görbét leírna. Van a gyermekkornak valami sajátos tudása, amit később elfelejtünk, mintegy visszahelyezünk Isten kezébe. S ez minden korszakunkra érvényes, a végső összegezés – vagy még inkább: beteljesülés – és örvendetesen közeli reményében – vagy reménye nélkül.

Hiszen, ha kívülről nézem életemet, a szabványos grafikon helyett a legkülönbözőbb életgörbéket felvázolhatom.

Értelmezés kérdése csupán, hogy a csúcsot a férfikor erejében, az öregkor érettségében vagy a gyermekkor érzékenységében jelölöm meg. Ha úgy tetszik, a gyermekkort tekinthetem csúcspontnak, ami után a férfikor mélypontja következik, az öregkori érettség esetleges újabb emelkedőjével. S ha ezt az értelmezést választom, választásom semmivel se igazoltabb és semmivel se önkényesebb egyéb értelmezéseknél. Igazolásul elég az irodalom nagy aggastyánjaira hivatkoznom, akik életük kulcsát fáradhatatlanul visszajártak kutatni-keresni a gyermekkor elveszett erdejébe, szinte tökéletesen megfeledkezve arról, ami közben volt: életük úgynevezett delelőjéről, férfikoruk kétséges, nagyon is kétséges „magaslatáról”.

Párizsi filmlevél

Az őszies, szünet nélkül szemerkélő esőben két filmért állnak hosszú sort a párizsiak. Az egyik: Halál Velencében, Visconti alkotása, a másik egy amerikai film: Pánik a Needle Parkban, J. Schatzberg rendezésében. Mindkét film díjat nyert Cannes-ban, s mindkettőt elismeréssel fogadta a francia sajtó.

Mégis a Halál Velencében őszinte csalódást okoz mindazoknak, akik Thomas Mann novelláját ismerik. Eszközeiben ugyanis végig illusztratív a film, annak ellenére, hogy a novella író főhősét Visconti zeneszerzőként szerepelteti, méghozzá Mahler Gusztáv félreismerhetetlen maszkjában. Önkényeskedés és felszíni hűség helyett egyedül a teremtő, kreatív hűség képes az irodalmi művet valóságosan a film nyelvére „műfordítani”. Visconti legújabb filmje iskolapéldája lehetne ennek a sokat ismételt, s oly ritkán megvalósított elvnek.

A Pánik a Needle Parkban sokkalta jobb film, ha nem is rendkívüli alkotás. Atmoszférája viszont olykor-olykor megsemmisítő erejű. A történet New York kábítószer-élvezőiről ad informatív képet egy fiatal szerelmespár történetén keresztül, szinte minden magyarázkodás és főként minden érzelmesség nélkül. A művészi eredmény mégis emberséggel teljes, és határozottan tisztító erejű. S bár tárgya számunkra távolinak tűnik, valójában az emberi természet és gyöngédség közös mélységeit tárja fel. Amerikai probléma ebben a formájában, ugyanakkor azonban a modern ember elkapatott ösztönéletének, érzelmi világának mintegy sűrített, kisarkított dokumentuma.

A jó művészetben semmi sem marad elszigetelt, speciális jelenség. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja ezért nem azonos a ponyvatermék és az újságcikk gyilkosával. Raszkolnyikov te vagy, és én vagyok, annak ellenére, hogy se te, se én nem öltünk embert. Ha jól emlékszem, Bernanos írta valahol, hogy valamennyien esendő emberek a „bűnösök közösségében élünk”, s nincs valódi katarzis ennek a közös kínlódásnak vallásos megélése (átvállalása és tehermentesítése) nélkül.

„Minden kegyelem”, igen, de ebben az isteni „fölmentésben” csak az osztozhat, aki nem méricskéli, nem viszonyítja saját gyengeségét a mások esetleg sokkal nagyobb vétkeihez, ily módon kívánva egy viszonylagos morál lajtorjáján jobb, különb, tisztább lenni a „többieknél”. A bűnök, bűneink hierarchiáját megítélni – nem a mi dolgunk. Az ítélet egyedül Istené. A mi egyetlen lehetőségünk az osztozás a közös bánatban és az ingyenes kegyelemben.

Mindezzel távolról se kívánom azt mondani, hogy a Pánik a Needle Parkban vallásos alkotás. Mégis életünk olyan szakadékát, sebét tárja fel, a felebarát olyan mély-mély sebesülését, mely némán és kimondhatatlanul is kegyelemért kiált.

Jegyzet

Új színház született

Levelemben egy rendkívüli színházi élményről szeretnék beszámolni, életemnek bizonyára eddigi legnagyobb színházi élményéről.

Az író-rendező neve: Robert Wilson. A darab címe: Le regard du sourd, A süket pillantása. A társulat Amerikából jött, s tökéletes ismeretlen volt a nancy-i fesztivál s a förgeteges párizsi siker előtt.

De hol is kezdjem beszámolómat? Ez a színház, amit elhamarkodottan „néma színháznak”, vagy akár „lassított színháznak” nevezhetnénk, bizonyos értelemben semmi lehetőségről nem mond le, mégis minden eddigi kísérletezést fölülmúl.

Nem pantomim és nem akrobatika. A színpadi sűrítettséget, ami szükségszerűen az idő összevonását jelenti, Wilsonék minden eddiginél szorosabbra vonják. A szereplők ugyanakkor nagyon lassan, mintegy álomidőben, mintegy a sűrítettség közegellenállásában mozognak, és ebben a lassított, az álom szépségével, súlyával és lebegésével, s ugyanakkor az ébrenlét elemzésével számotvető mozgástechnikában a mesterségbeli remeklés éppúgy helyére kerül, mint a tökéletes ügyetlenség. A modern színháznak abban a lázas keresésében, amely a megfelelő mozgást igyekezett felkutatni, ez a vállalkozás egyszerre bizonyul szélesebbnek és mélyebbnek is a többi, föltétlenül szűkebbre és sekélyesebbre sikerült választásnál.

Wilson minden bizonnyal a vallásos szertartások kimért nyugalmát vette alapul. Pontosabban: az áhítat, az álom és a bűntudat közegét. Színpadát a lassúság, a csönd és a mozdulatlanság uralja.

Igen, a csönd, de ez a csönd nem beszédellenes. Épp ellenkezőleg: a beszéd határait tágítja ki. Ahogy a teremtés maga is néma beszéd, s a költészet is, bár anyaga a nyelv, lényege szerint néma beszéd, a csönd, a kimondhatatlan kimondása a köznapi nyelv elnémítása, meghaladása árán. S ebben a néma beszédben az állatok és a tárgyak éppúgy „szóhoz jutnak”, mint az emberek. Azonban nem a szint lesüllyesztése, hanem ellenkezőleg, megemelése árán, egy új, váratlan művészi integráció gyümölcseként. Nem túlzok, ha azt mondom, Isten hallgatása az igazi beszédformája ennek a vadonatúj és számadásszerűen tradicionális vállalkozásnak.

*

Akár Shakespeare, Wilson is végtelenül összetett: a festett kép és a rideg valóság, a köznapi és az ünnepélyes, a csúf és a gyönyörű maradéktalan egybeolvasztásában. Hozzá mérten még Grotowski színpada is dogmatikusnak hat; egyszerre leszűkítettnek és ugyanakkor fókuszképtelennek.

Amikor az előadás véget ér, a színészek boldog gyerekként ugrálnak a lelkes nézők tapsán, port és szalmát szórva fejük fölé, a teremtés névtelenjei, Isten gyermekeiként.

Mert még egyszer, mi is ez a színház?

Néma Színház: mely a természet közös nyelvét, Isten hallgatásának szavait, a nagy költészet Isten csöndjébe visszahajló egyetemes beszédét beszéli. Mozdulatlan, lassított színház: közös akla, művészi megdicsőülése minden ügyetlenségünknek, küszködésünknek és találékonyságunknak, álom és ébrenlét, halál és élet más-más, de egyként irgalmas és könyörületes közegében. És legvégül: igazságtevő színház, ahol a romantikus ábrándkép közös szalmán fekhet a kíméletlen elemzéssel, a köznapi az ünnepléssel, a mezítelen test a kosztüm és a festék „bemutatásával”.

Igen, erről a színházról elmondhatjuk, hogy érett, hogy beérlelte és kifülelte egy hosszú korszak tengernyi kísérletét, s érettségével (mely ugyanakkor végre megint ártatlan) hosszú-hosszú idő után először nevezhető „zseniálisnak”.

Jellemző, hogy Aragon ez alkalomból nyílt levelet intézett a halott Bretonhoz. Szerinte amit ő és Breton, s a többi szürrealista ifjúságában megálmodott – most megvalósult. Levele simeoni vallomás a „legszebbről, amit életében látnia adatott”. S csakugyan: felszíne szerint a darabot könnyen elláthatjuk a „szürrealista” címkével. De mi az, amitől sikerült? Mi az, aminek segítségével „megvalósulhatott”? Az a néma és kreatív pillantás, mely Wilson színházát „világra segítette”, épp annak az új érettségnek és mélységnek köszönhető, amit a szürrealisták „pillantása” sohase ismert. A létet nekik csak felszínében és betegségében sikerült diagnosztizálniuk. Wilsonnak: teljes mélységében, realitásában, drámájában és definiálhatatlan reménykedésében. Egyszóval: a szürrealizmus egysíkúságával szemben ez a művészet mélység és magasság megváltó találkozása. Új színház született.

Jegyzet

A Notre-Dame hátában

a sziget csücskén, a század talán legszebb emlékművét építették a franciák német koncentrációs táborokban elhunyt halottaik emlékére. Ez az emlékmű se nem szobor, se nem épület. Sajátos alkotás, amit legtalálóbban épület-szobornak nevezhetnénk.

A földszinten alig emelkedik ki a földből egy keskeny kőpárkány, az emlékmű „nyitánya”. Lépcsőkön ereszkedünk alá – akár egy vers centrumába – a magas kőfallal bekerített udvarba, mely egyszerre börtön és szabadság: börtönudvar, fejünk fölött a szabad égbolttal, a Szajnára nyíló vasrácsos ablakkal. Magas, keskeny folyosón át vezet utunk tovább, az udvarból a börtönbe, mely ugyanakkor temető és ma már a gyász és a reménység szentélye.

A folyosó végén egyetlen „örök-lámpás” világít, sötét gránitba illesztett drágakőként. S a keskeny és meredek – mintegy kőbe vágott – „ösvény” két falán tengernyi fehér kavics. Se név, se szám: ezernyi kavics, százezernyi halott emlékére.

Eszembe jut a gyönyörű kép: a világ halála után az üdvözültek fehér kavicsot kapnak kezükbe, melyre rá lesz írva valódi nevük. S a másik kép, gyermekkori emlék, amikor a folyóparton kavicsot kerestünk, s ezer és ezer közül kiválasztottunk egyet. Mit is kerestünk a gyermekkor mitologikus partjain? Nyilván nem egy kavicsot, hanem a mi kavicsunkat, valódi nevünket, azonosságunkat, identitásunkat – amit azóta is keresünk minden valódi érzelmünkben és gondolatunkban.

*

Előző levelemben legnagyobb színházi élményemről írtam, a Regard du sourd-ról. Azóta még egyszer megnéztem az előadást, és tökéletesen megértem Aragon eksztatikus fölkiáltását: „Soha a földön nem láttam ennél szebbet!” De amiért visszatérek erre az előadásra, az messze túlmutat eredményében a puszta színházi élményen, s messze a műfajok fölött a megtalált igazság erejével hat.

Mi a remekművek kulcsa? Az integráló erejük. Az, hogy adott meghasonlottságban és megosztottságban hányódó világot képesek egyetlen tragikus boldogító és üdvözítő egységben fölmutatni, akár egy monstranciát.

Különben ez az Evangélium egyik titka is. A görögök például ismerték a harmóniát, és szükségszerűen a harmónia, az összhang törési pontját is: a tragédiát. Az Evangélium – az integráció isteni szintjén – többé nem a harmóniáról, hanem az egységről, minden dolgok közös kohójáról, közös szívveréséről beszél, ugyanakkor fölmagasztosítva a szenvedést és „átverve a tragédia, megsemmisítve a halál szívét”.

Az Evangélium szívébe (az atyai ház öröktől fogva megterített asztalához) azonban kinek-kinek újra és újra vissza kell találnia. Koroknak és személyeknek egyaránt. A művészet valamiféleképp közvetítő a két változat: az egyén és a kor útkeresése között. Ezért egykönnyen lehetséges, hogy egy művész személy szerint tévelyeg, de művével korát a hazatalálás útjára segíti.

Wilsonék színháza a modern művészet eme örök hazatalálási kísérletében (a kísérlet szó itt, hála Istennek, frivolnak hat, s csak jobb szó híján használom hirtelenében) egyszerre találkozója, s ugyanakkor meghaladása a század minden eddigi „iskolájának”.

S a hozzáértők talán megértik, miért hangsúlyozom, hogy ez a színház mer újra szép lenni. A kísérőzenék (újra ügyetlenül fogalmazok) legtöbbje romantikus! És ellentétben a groteszk és abszurd színházzal, nem a szépet fordítja groteszkre, hanem a groteszket és abszurdot fordítja vissza az álom – és kegyelem – szépségébe.

Jegyzet

Egy lírikus naplójából

Wilsonék színháza:

Szép. (Mer újra szép lenni, mint egy Chopin-keringő.)

Csöndes. (Nem manipulálja közönségét. A dolgok szívébe talált vissza; nincs szüksége semmiféle vaktöltényre.)

Közhelyes. (Színre tudta vinni a csillagok körforgását és a tenger hullámverését.)

És befejezésül szeretném még egyszer megemlíteni az öregedő Aragon esetét. Aragon Wilsonék bemutatója alkalmából nyílt levelet írt a halott Bretonhoz, miszerint „soha a földön ennél szebbet nem látott”, s hogy „amiről ifjúságukban álmodoztak, most megvalósult”. Nos, a levél és a vallomás megható, egy dologban azonban Aragon súlyosan tévedett. Wilsont égboltnyi végtelenség választja el a szürrealizmustól. Hogy csak egyet mondjak: a szürrealizmust egész útján keresztül zaj, memorandum, lárma és lárma kísérte-követte. Míg Wilsonék színháza csöndben született. Akár egy gyermek.

Jegyzet

Az új magyar filmről

A kérdés sokféleképpen érthető. Egy bizonyos: nem kívánok rá globális, történeti választ adni.

A magyar film csúcsának – legalábbis korlátozott ismereteim birtokában – Huszárik Zoltán Elégiá-ját és Jancsó Miklós filmjeit tartom.

Mi sikerült Jancsónak? Egy athoszi szerzetessel beszélgettem erről. „A magyarok több mint ezer esztendeje kiszakadtak Ázsia kultúrájából. Azóta Ázsia továbbfejlődött, de Magyarország (a kereszténység humusza alatt is) mintegy rezervátuma, múzeuma maradt annak, ami színben, mozgásban, formában, emberi gesztusokban, tempó- és arányérzékben ezer esztendővel ezelőtt élt-volt Ázsiában. Ez az élő múzeum sok magyar művészt izgatott, de túlontúl anekdotikus modorban tolmácsolták, s állóképekben próbálták közvetíteni az amúgy is szürkét és csaknem mozdulatlant. Jancsónak a kerék egyszerűségével sikerült megtalálnia hazája és a fürge, nyughatatlan szellemű nyugati világ felé is azt a tolmácsnyelvet, ami dinamikusan közvetíti e mozdulatlan szürkét anélkül, hogy mozdulatlan monotóniáját elárulná. Ellenkezőleg. Míg azelőtt a vízfestményre lágyított anekdotikus lusta előadásmód valójában saját belső természetét is cserbenhagyta, és elvétette, addig Jancsó tolmácsnyelve – bizonyos minden valódi alkotóerőre jellemző »kívülállással« először realizálta önmaga, önmaguk és a világ számára egy elveszett kultúra minden erényét, veszélyét, tempóját, színét, halálát és befejezhetetlenségét, visszajáró aktualitását. Magyarán: nemcsak megfejtette, de mindenki számára érthetővé is tett egy írást s annak jelentését. Egy mozdulatlan írás mozgalmas tartalmát.”

Ehhez az okfejtéshez nincs sok hozzáfűznivalóm. Amit viszont Huszárikról elmondhatnék, szememben már a következő lépés volna, a következő nemzedék lehetősége és föladata Jancsó „alapvetése” után. Azt, amit Jancsó megtalált, elég tudni ezentúl. Különös: az irodalomban is, nemcsak az, amit leírok, de az is, amit „csak” tudok és gondolok – a papíron marad. A magyar film új nemzedékének Jancsó kopernikuszi fordulata után (a magam részéről) a minél nagyobb rugalmasságra, a találás–elvesztés–találás „mozarti könnyedségére” hívnám föl a figyelmét.

Jegyzet

A Magyar Csillagról

A kérdés ez: mit jelentett számomra a Nyugatban (pontosabban a Nyugat utódjában, a Magyar Csillagban) való megjelenés?

A kérdést magam részéről kissé mesterkéltnek tartom. Egy fiatal költő számára ugyanis nem annyira a fórum, hanem a megjelenés ténye a perdöntő. Perdöntő? Ez is rossz szó, legalábbis az én esetemben. Számomra ugyanis minden publikálás valószínűtlennek tűnt, s annak tűnik máig is. Hogy a sorok, amiket fejemben hordtam, majd papírra vetettem, elidegenítve tőlem, nyomtatott betűkkel megjelennek, hogyan is lehet ezt megemészteni? Hozzászoktam, hogy kézzel írok, s a saját kézírásomnak még elhiszem, hogy létezik, hogy az enyém, köze van hozzám. De a nyomtatott betű? Persze, beletörődtem ebbe is. De ettől kezdve az írás nem enyém, hanem másoké s így büntetés és ajándék egyszerre. Bevallom, a Magyar Csillag publikációja se érintett másképpen, ami távolról se érinti a folyóirat kimagasló értékét, egyedül a magam szelídíthetetlen vadócságára jellemző.

Jegyzet

Ne ítéljetek!

Párizsban heteken át elnéztem a clochard-ok életét. Kikből verbuválódnak? Javarészt beteg idegzetű emberekből, volt börtönviseltekből, hazájuktól elszakadt, gyökértelen elemekből. Az utcán élnek, metrók vasrácsán, a fölszálló meleg gőzben alszanak. Ruhájuk rongy, arcukat szétmosta az alkohol. Mégis – mikor öntudatos gesztussal eléd rakják püffedt és reszketeg tenyerüket – tekintetük az örök emberi tekintet: az enyém és a tiéd. Mindannyiunké.

Igaz, Párizs nem ítéli meg őket, de ugyanakkor közönyös is velük szemben. Pedig annak, hogy valakit nem ítélek meg, van egy másik oldala is: a felebaráti szeretet. Ami fordítva is igaz: egyedül a felebaráti szeretet képes a nem ítélkezésre.

A keresztény nem jobb a többinél, csupán többet tud a bűnről, s másképpen viszonyul hozzá. Nem a másik bűnét figyeli (amibe Istenen kívül úgysincs senkinek tévedhetetlen bepillantása), hanem a magáét. Így mindent, ami már itt a földön jókra és gonoszokra osztaná a világot, a keresztény hamisnak érez.

Mi, emberek, szeretetre kaptunk meghívást és nem ítélkezésre. Persze, megkreálni élő és alakuló emberi sorsokból már most és már a mi számunkra valamiféle végítéletpótló hierarchiáját kárhozottaknak és üdvözülteknek – nagy kísértés, talán a legnagyobb. Viszont saját bűnünkkel szembesülni: nehéz, talán a legnehezebb és leggyötrelmesebb valami.

Az evangéliumi emberhez ezért áll közelebb az önmagával meghasonlott bűnös, mint az erényeiben magabiztos farizeus. A mi biztonságunk egyedül Istenben van, ahogy az ítélkezés is egyedül övé, mivel egyedül ő az abszolút Szeretet. Minden egyéb szeretet – épp hiányosságai miatt – alkalmatlan az ítélkezésre.

Innét, hogy amikor Jézus megváltást hozott, mindenkit, kivétel nélkül, meghívott a szeretet közös asztalához. Szinte azt mondanám, játékos kedvvel cserélte fel az „első” és az „utolsó” (az emberek „elsejének” és „utolsójának”) szerepkörét, valahányszor hallgatóságának soraiban farizeusoknak csak a jelenlétét megszimatolta.

Azonban ez a „jézusi elv” nem lagymatagságot jelent, hanem épp fordítva: azt jelenti, hogy mindannyian a tökéletességre vagyunk meghíva. De jelent egyéb meghökkentő igazságot is: egy bűnével szembesülő nagy bűnös, akár egy gyilkos is: igazibb keresztény, mint egy könnyűszívű tyúktolvaj. S következik az is, amit Simone Weil mondott: „Ahogy jótettünkben az a rossz, amit számon tartunk, úgy bűneinkben az a jó, amit tudatosan megszenvedünk belőle”.

Ez a vadonatúj isteni mérték, ez a tökéletesre való meghívás semmire se alkalmatlanabb, mint a mi ítélkezéseink bátorítására – hacsak gyökerestül ki nem forgatjuk jelentését.

Új színház született

Robert Wilson iowai társulata egy a számtalan amerikai amatőr színjátszó társulat közül. Senki sem ismerte őket, amikor megérkeztek a Nancy Fesztiválra. A nyolcvanhét tagú együttes Wilson Regard du sourd (A süket pillantása) című darabját adta elő.

A véletlen, a természet és a kegyelem tékozló: a milliónyi kísérlet után Wilsonék színházáról nyugodt szívvel elmondható, hogy találtak, megtalálták a művészet „kulcsát”, az alkimisták „receptjét”, az aranyat – úgy, pontosan úgy, ahogy Shakespeare, Homérosz vagy Johann Sebastian Bach megtalálta hajdanán.

Persze, nehéz beszámolni valamiről, amit az olvasó nem látott. S még nehezebb beszámolni akkor, amikor a lelkesedés elveszi az ember hangját, s szinte lehetetlenné tesz mindenfajta árnyaló analízist.

*

Először talán az elmélettel kezdeném. Két alapvető kifogásom volt mindig is a „modern” színház ellen. Az egyik, hogy lényegében nem oldotta meg a konvencionális színház jelenlétproblémáját, s a másik, hogy nem elég unalmas.

Nem elég unalmas. Már gyerekkoromban észrevettem, hogy az igazi remekművek unalmasak. Persze: ahogyan a tenger vagy Bach zenéje. Valójában arról van szó, hogy az igazi műnek nem mérhető órával az ideje. Az igazi műveknek még a földi idővel mérhető ideje is egy másik dimenzióba tartozik. Az igazi műnek egyedül a minőség a tempója. Egy rossz darabot bárhogy „pergetek”, kínosan állva marad. A modern színház Csehovval kezdődik – a minőség modern tempójára ő talált rá először. A dilettáns rendezők számára persze továbbra is a pergő színház lesz és marad az ideál. Az időn áttetsző minőség újfajta jelentkezésére, az „unalom varázslatára” ők süketek. Innét, hogy húsz-harminc esztendeje már rosszfelé fülelnek. Anélkül hogy észrevették volna: legjobb esetben hoppmester lett belőlük. Működésük szóra sem érdemes.

Ennyit az „unalomról” – bevezetőül. A másik súlyos probléma, ami gyökerében érintette, sújtotta az újkori színházat: jelenlétünk problémája. A kérdés igen bonyolult, s hely híján szinte a puszta diagnózisra szorítkozom. József Attila még csak „világhiányról” panaszkodott, mi már „jelenléthiányról” panaszkodhatnánk. Hirtelenében túl sok absztrakció szakadt ránk, amit képzeletünk nem tudott idejekorán beépíteni, megemészteni? Nem tudom. De ha csupán a modern művészet legmélyebb híradásait figyelem: egyébről se szólnak, mint végzetes jelenlétzavarunkról. Talán minden eddiginél kényelmesebben élünk – de nem vagyunk jelen.

Az „unalmas” színház érdekében napjainkig alig történt valami. Ellenkezőleg. A középszer talajvesztette színházának unalmát elűzendő: megszületett a hangos színház, a pergő előadások, az ötletek parádéja, a közönség cirkuszi manipulációja vagy – kimerülve és visszaesve – visszakozás a „szakma” terrorjába, magyarán, a szakmai dilettantizmusba.

De térjünk vissza a jelenlétvesztésre. Hogyan is tükröződött e realitás a színpadon? Egy szép napon arra ébredtünk, hogy az idáig zavartalanul játszott művek a színpadon többé nincsenek jelen. Díszletben, mozgásban, kosztümben hiába volt többé a legtökéletesebb átélés, mimikri, egy rosszkor reccsent deszka, rosszkor meglebbent színfal hallhatóbbá és láthatóbbá vált a legsikerültebb jelenetnél. Mi több: a deszkareccsenés megtörtént, míg a darab valahogy nem történt meg és egyre kevésbe történt meg. A mimikri színház elvesztette jelenlétét. Valahol elveszett a között, amit az életben „leutánzott”, s a között, amit a színpadon „megjelenített”. Ezernyi kellékével és remekbe szabott hőseivel az olyan mondathoz vált hasonlatossá, aminek mindene van, főneve, jelzője – csupán állítmánya nincsen, ami a „történést” az itt és most erejével a színpadra szögezze. Ami nélkül pedig nincs megrendülés, mivelhogy lényege szerint nem történik semmi sem. A leghűségesebb utánzat se pótolhatja ugyanis e történés egyszeri ütését, súlyát, erejét.

Erre a mimikri-színházra a legperdöntőbb válasz idáig kétségtelenül az abszurd színház volt, személy szerint S. Beckett válasza. Beckett mindent lesöpört a színről, ami a mimikrinek akárcsak látszatát kelthette volna. A problémát, ha nem is pascali mélységgel, de Pascalhoz méltó komolysággal és tisztánlátással vette célba. Az itt és most-ra összpontosította minden erejét – egy gondolkodó és egy öngyilkos koncentráltságával. Merénylőként tört be a színpadra. S kétségtelen, a színpad (a világ) elvesztett jelenlétét vissza is hódította, de úgy, mint egy kallódó, jelenlétét vesztett lélek szerzi vissza élete jelenlétsúlyát öngyilkossága pillanatában.

A mimikri színház óriási lapályhoz (a jelzők óriási lapályához) hasonlatos, aminek nincs függőlegese (pontosabban: nem történik meg, nincs igéje, állítmánya, ami a „bevégeztetett” erejével – örök érvénnyel – most és itt a „színpadra” szegezze). A másik póluson, az abszurd színháznak az a hibája, hogy csak jelen van (mint egy öngyilkosság vagy merénylet). Pontosabban: amiként a mimikri színház „állítmányait”, az abszurd színház úgy kényszerül „jelzőit” összelopkodni. Az első azért, hogy megtörténhessen, hogy jelen lehessen. Az utóbbi, hogy túl azon, hogy jelen van, valakikről és valamikről így vagy úgy egyáltalán beszámolhasson. Az egyiknek nincs valódi horizontálisa, a másiknak nincs valóságos vertikálisa.

Nos: Wilsonék színháza unalmas és jelen van.

Unalmas. De úgy, mint a tenger vagy Csehov színházának tündökletes jövés-menése. Ahogy a nagy szertartások.

Csendes. Mint az égbolt, mint az álom. Királyian elkülönülve, és velejéig áthatva a „valóságot”.

Lassú. Ez különben egyetlen „elcsíphető trükkjük” – igazában „ellentrükkjük”. A szokottnál háromszorta-négyszerte lassabban mozognak. Amit érzékelünk, mégsem mozgásuk lassúsága, hanem a közeg sűrűsége, amiben mozognak. Hiszen a színpad három órába sűrített ébrenlét – vagy álom, ha épp tetszik! Dialektikus módon – s ez persze már művészetük csodája –, vontatottságuk egyedül megjelenési terüket hevíti, sűríti, mágnesozza. Mozgásukból így – más dimenziót táplálva, értelmezve – nyomtalanul eltűnik minden lassúság, s ezzel együtt az idő is, és megmarad a „tiszta jelentés”. S mi ez? Tisztán mozgásukra szűkítve: lassúságuknak semmi köze a pantomim-artikulációhoz vagy a szertartások ünnepélyességéhez. Nem, föntebb elemzett „módszerükkel” a legegyszerűbb, legesendőbb, leginkább hulladékszámba menő emberi (és állati) mozdulatokat sikerült a jelentés fókuszába „visszacsempészniök”.

Jelen van. Döbbenetes és szinte hihetetlen, de ez a színház ismét teljes érvénnyel jelen van. Jelen van, s valószínűleg azért, mert egyrészt lemondott mindenfajta hangoskodásról, ötletről, a közönség mindenféle manipulációjáról, és másrészt a probléma direkt, már-már filozofikus, intellektuel megoldásáról.

Tiszta költészet. Ez a legnagyobb ereje. Mivelhogy más színház nem is létezik és soha nem is létezett. Csak a költészet képes ugyanis ritka pillanatban integrálni az örökös széthullásban levő világot, egyetlen forró és testvéri egységben fölmutatni meghasonlottságunkat. Mikor az Evangéliumban először olvastam, hogy „boldogok, akik sírnak”, még nem tudtam, mi az, ami szíven ütött. Amikor Shakespeare vagy Dosztojevszkij „világa” először megérintett, még nem tudtam, mit is szemlélek. Egy olyan szentségtartót, amiben a bárány és a hóhér, az éjszaka és a nappal együtt van jelen anélkül, hogy akár egyik, akár másik jelentését vesztette volna? Ellenkezőleg, s épp ez a költészet „csodája”, egyetlen csodája, olyan integráció, olyan teljes és tökéletes egység, amiben a részek és részletek jelentése minden eddiginél erőteljesebb.

*

A költészet és egyedül a költészet tette lehetővé Wilsonék számára, hogy jelen lehessenek ismét a színpadon, s játszotta kezünkre a fejedelmi ötletet – amitől minden „színházi ember” eleve elriadt volna –, a lassú mozgás kétélű fegyverét.

De akinek van, annak adatik. A Regard du sourd (A süket pillantása) előadása, túl azon, hogy elvágta a gordiuszi csomót – még szép is, sőt gyönyörű, ahogyan a modern művészet már legfeljebb csak idézőjelben mert olykor-olykor szép lenni. És még valami: fölülmúlta a mozi mágiáját. Jelenlétvesztésünkben ugyanis a film „képletes konkrétségével”, sokkal inkább kicsúszott ellenőrzésünk ideges számonkérése alól, mint a színház. Arról nem is beszélek, hogy a film szülője technikai találmány, tehát olyasvalami, aminek jelenlétét hajlamosak vagyunk a mi személyes emberi realitásunknál is vitathatatlanabb valamiként elfogadni. Nos: Wilsonéknak ez a trónfosztás is sikerült. A vetített kép helyett ismét a konkrét ember áll közléseik centrumában. S bizony: ez a nehézkedési súllyal megvert és konkrét jelenléttel megáldott (és megvert) ember ismét magához ragadja a nap mágiáját, a lét szertartását, amit úgy látszott, hogy a színház már-már örökre elveszített.

Jegyzet

Egy lírikus naplójából

A művész: egyszerre minden ember, valamiképpen az egész emberiség. S minden valóban új mű: a világ újabb és újabb integrációjának, egyetemességének kifejezése, ezer szóra tagolt, tragikusan boldog egyetlen mondata.

Minden igaz művész legalább négy ember: egy lángész, egy ostoba fajankó, egy szent és egy szerencsétlen börtöntöltelék drámai megtestesítője. Drámai, mivel legalábbis személyisége a megváltó integrációt megelőzően négy (ha nem több) lehetőség közt lebeg, ingadozik, szétszakítva és újólag össze-összeforrva. Igazában azonban csak egyszerre mind a néggyel van eljegyezve. Úgy okos, hogy mindennek a balekje; úgy jó, hogy ugyanakkor a semmi legsötétebb vonzásai látogatják és mozgatják. Csak így képes átélni az emberiség minden talaját és talajvesztését, összes gyötrelmes ellentmondását, megosztottságát, s egyedül így – ha máshol nem, művében – létrehozni azt, ami meghaladása minden megosztottságnak és gyökerében való kibékítése, valódi kibékítése a hóhérnak meg a báránynak, a lángésznek és a fajankónak. Csak így, ha a meghasadtságig és az időtlen fölülmúlás megbékítő egységéig megtapasztalta és elismeri az elme rendjét, a szív tisztaságát, az együgyűség áhítatát és az ösztönök poklát. A művész véglegesen nem választhat egyetlen lehetőséget sem a sok közül. Se mint ember, még kevésbé mint művész, a mű pillanatában – idejében. Különben csak bűnöző lesz, csak tanító vagy intellektuel, csak tökfilkó vagy akár szent, aki nem vesz többé tollat a kezébe. Útja – talán éppen azért, s mivel a kölcsönös vonzásból amúgy se szabadulhat – nem lehet a négy pólus egyenkénti, egymás utáni bejárása, mint holmi lebegő korong játéka négy égtáj keresztje – és „kiútja” között. Nem – legalábbis a „mű idejében” – a művész kentaurlénye számára egyetlen valódi, megoldatlan megoldás adatott meg: a meghasonlottság békéje, a semminek és a mindennek egyszerre volt királyi „kifizetése”.

A művész: nem szent és nem bűnöző, nem lángész és nem idióta. A művész: mind a négy egyszerre. Maga a hányódó, megosztott és egy, véghetetlenül és örökre egy emberiség. Ha máshol nem, művében, ha máshol nem, műve fiktív síkján létrehozott reáliákban. Mert még ez is lehetséges. Az, hogy élete realitását – osztozva millió és millió felebarátjával – egy-egy művész puszta és kínos, keserves fikcióként kényszerül megélni, a valóságot egyedül műve fiktív síkján teljesítve be. A maga vagy a mások valóságát? Ki tudja. Ez a bizonytalansági tényező is hozzátartozik a mesterek dicsőségéhez és gyalázatához.

*

Nem mondtam ki idáig a nevét, holott mindvégig rá gondoltam, Dosztojevszkijre. Tizennégy éves lehettem, amikor első művét olvastam véletlenül, s ugyancsak véletlenül, a legjelentősebbet. Ha tetszik, a „legtitokzatosabbat”, Az ördöngösök-et. Idézőjelet azért használok, mert ifjúságomban a kritika előszeretettel beszélt (bár föltétlen tisztelettel) a rejtélyes, az enigmatikus, a homályos Dosztojevszkijről. Azóta épp e homályos pontok ragyognak és világítanak a legtündöklőbben, holmi keletkező napok gyanánt. Hogy csak egyet mondjak: ha kelet és nyugat írói közt valóban termékeny találkozót kellene rendezni, ez csupán egyetlen író, Dosztojevszkij égisze alatt történhetne.

De – visszakanyarodva eredeti témámhoz – az „örök író” arcképét keresve, miért gondoltam szakadatlanul Dosztojevszkijre? Megint csak a harmincas évek kritikája előszeretettel írta róla, hogy angyal és ördög csatázik benne. Írták ezt arról a Dosztojevszkijról, aki egyként hitt angyalban és ördögben, írták azok, akik javarészt egyáltalán nem hittek se angyalban, se ördögben.

Az igazság az, hogy – legalábbis napjainkig – senki a művész megosztottságát és ugyanakkor műve kegyelmi fölülemelkedését e megosztottságon nem példázta nálánál érdekesebben. Senki író a szentség realitását és a bukás irrealitását nem ismerte mélyebben. Senki író nem mert nálánál magányosabb maradni, se Istennel, se a bűnnel, a tiszta metafizikus bűnnel szemben. Ezért lehetett egy csecsemő alvástól párás feje, s egy közönséges bűnöző éjszakája egyforma közelségben szívéhez és odaadó figyelméhez. Kis elemista naivitásával böngészte a legtisztább és legzavarosabb „üzeneteket”. Nem, nem volt szent, még kevésbé erkölcsi hős. Még csak Tolsztoj-féle „tanító” se, hála Istennek. Ellenkezőleg: esendőbb, „veszélyesebb” és „féktelenebb” volt szinte valamennyiünknél.

Mégis: talán egyedül az alázat – e legfőbb isteni tulajdonság – kegyelméből oly lapokat írhatott, melyek már-már az evangéliumok lapjai közé kívánkoznak. Megírta a „Szent Lator” megíratlan evangéliumát. S innét – egyedül innét –, hogy hozzá viszonyítva Tolsztojtól Proustig és a modernekig – mindenki másodjelentőségű. Keresztje, meghasonlottsága magasából átlátott korán és korunkon, mivel utoljára elkínzott szívéből még tellett a barátságra, a szeretetre, az önzetlen szeretetre.

Jegyzet

A mi Jézusunk

valamennyiünk Jézusa. Örökös „testközelben” és kisajátíthatatlanul. Van, aki az Ács Fiának és van, aki – mint az ágrólszakadt, szegény Villon is – Jézushercegnek szólítja. Király, aki a latrok közé keveredve halt meg, és herceg, akinek a vesztőhely havához volt hasonlatos a „hermelinje”.

*

Mindig és mindenütt jelen van. Nem ismeri a lehetetlen időpontot. Ott van a hajnali gyors indulásánál, és a késő éjjel befutó vonatok érkezésekor. Az elhagyatott tereken és túlzsúfolt piacokon. Mindenütt lehet találkozni vele, a legszűkebb, sötét folyosón, a kivégzőtelep havában, bármelyik ház vagy udvar bezárt kapujára borulva.

Ki és mikor ismeri föl, hogy jelen van, hogy itt van? A menyasszony a lakodalmas asztal gyertyafényében, vagy az özvegy a síri mécs világosságában? A boldogok, vagy a boldogtalanok? A szegekre aggatott lator, vagy a szívében jó hírrel úton levő vándor? A bűnére redukált elítélt, egyetlen elkövetett tettére „visszametszett”, kísérleti állatként szorongó fogoly, vagy épp az egyetemes igazságban kitáruló egyén, szent, tudós, művész? – Ki tudja. Azt szoktuk mondani, hogy minden kegyelem, s a kegyelem útjai kiszámíthatatlanok. De ez a „kiszámíthatatlanság” isteni. Személy szerint némi tapasztalatom van az ihlet – sokkal kevésbé isteni – szerepéről. Nos: kevés dolgunk kiszámíthatatlanabb az ihletnél, ugyanakkor semmi se megbízhatóbb. Gondolom, hogy akik a kegyelem tapasztalatában élnek, mindannyiunknál nyugodtabbak, s ez a bizonyos „kiszámíthatatlansági elem” csak arra jó, hogy alázatukat növelje, vagyis még teljesebb békét teremtsen lelkükben.

*

Igen, a kegyelem útjai kiszámíthatatlanok, s ugyanakkor a mi Jézusunk mindig és mindenütt jelen van, bizonyosabban, mint katona a posztján, vagy az öreg koldus a templom ajtajában. Jelen van, a leghívebbeknél is hűségesebben. Sokszor egy egész emberi életen keresztül kell várakoznia egyetlen gesztusért, egyetlen mozdulatért, amiről végre – annyi mindenki közül –, végre fölismerjük őt, az örök vándort, az örök ácsorgót, a mindörökre „félénk jegyest, isteni szeretőt”. A bárányt: szemérmes megváltónkat.

Ige

Nincs csodálatosabb filozófiánk, mint a nyelv. S minden visszaélés ellenére a nyelv olyan filozófia, mely valóban világosságot teremtett bennünk, körülöttünk és közöttünk. Minden, az emberi beszéd után keletkezett filozófia lényegében csak hozzájárulás – nemegyszer kétes értékű pótlék – a nyelv alapvető munkájához, mely a mindenség magára ébredését jelenti és jelentette. A nyelv valóban kegyelem, valóban isteni adomány, s nemcsak az ember, de az egész teremtés újjászületése. A nyelv szellemi erejével az idő és a tér minden egyes tartományát átjárja és elrendezi, mint az idők kezdetén a vizek és földek, a fényesség és sötétség helyét és idejét kijelölte. Vannak igéink a cselekvések és történések leírására. Főneveink a jelenségek megnevezésére. Jelzőink a jelenségek minőségére vonatkozólag. Határozószavaink az igék és cselekvések árnyalására.

Egyszóval: létünk minden mozzanatára nyelvünkben ébredtünk rá először, s ha így nézzük, nyelvünk előbb gondolat, mint kifejezés, előbb gondolat, mint puszta szó csupán. S külön gyönyörűség, hogy szavaink egymás közt is kommunikálnak, mintegy revelálva a mindenség folyamatosságát és szüntelenül egymásba játszó összefüggéseit.

*

Tudjuk, hogy az Ige szülte a világot, s a világ megkapta a Beszéd kegyelmét. S ha ez igaz, igazában: minden Beszéd; pontosabban: kapcsolat. Az Ige szülte a világot, s a tér–idő meghasonlottságában vergődő világ, az Ige, a Beszéd kegyelméből találhat egyedül vissza az egységbe, az eredendő megértésbe, egyszóval a szeretet egyszerűségébe. Ha úgy nézzük a Beszédet, a több száz anyanyelvben megnyilatkozó világosságot, az esendő nyelvi esetlegességekbe csomagolt segítséget – szótárainkat oly szeretettel fogjuk lapozni ezáltal, mint a vándorútra kelt isteni szeretet kézikönyvét.

*

A nyelv: isteni lámpás a kezünkben. Igen, de ezzel a lámpással útra is kell kelnünk. Mi több: világosságában a lét, életünk napról napra ránk meredő kérdéseivel kell szembekerülnünk.

Szilágyi Júlia

Művészetét szerencsére nagyon nehéz definiálni. Iparművész, de a művészet nagy sakktábláján az ő „lépései” a nagy és „rejtett” játszmába tartoznak. A pontosságnak és az ártatlanságnak olyan döntő szépségével rendelkező művek az övéi, melyek – szerintem – minden művész és művészetszerető számára elemi fölismeréseket közölnek. Igaz – és ismét szerencsére – szűk utat jár; a kevesek keskeny, meredek és egyedül érdemes ösvényét.

Talán túl személyes, de talán megbocsátható, ha azt mondom, ha egyszer házam lenne – köznapi és rilkei értelemben –, ezt a házat javarészt az ő műveivel rendezném be. Ma, nálunk, ő ismeri leginkább források, fák, szél és levegő ama titkait, amelyekkel együtt élni jó, szép és érdemes.

A napokban írtam egy olyanféle verset, amit talán nem félreértés a művésznek ajánlanom megnyitója alkalmából.

Jegyzet

Toldalagi Pál: Igézet és valóság

Toldalagi Pál új kötete lényegében válogatott kötet, verseinek, életművének széles keresztmetszete. Alkalom arra, hogy művészi pályáját felmérjük.

Először egy-két közhelyet szeretnék elmondani, közhelyeket, amikről mégis meglepően kevesen tudnak.

Toldalagi a mai magyar költészet egyik legjelentősebb alakja, s nemzedékéből egyedül Weöres súlya mérhető az övéhez. A másik, hogy senki a gyerekkor párás, fény-árnyék világáról és az öregség drámai ellenpontjairól nem vallott századunkban nála őszintébben és makulátlanabbul nálánál.

De mi az, ami számomra mindenki mástól megkülönbözteti őt? Egy szóval tudnék erre válaszolni, rögvest kifejtve a szó jelentését és előadva rehabilitációját. Ez a szó: elegancia. Toldalagi költészete számomra ugyanis mindenekelőtt elegáns, úgy, ahogy Csehov prózája volt az.

És itt nyomban ki kell fejtenem e fogalom használatának irodalmi jelentését. Elegáns volt például Kosztolányi, de József Attilára vagy Mozartra, minden hajlékonyságuk, pontosságuk és könnyedségük ellenére nem használnám ezt a jelzőt. És nem használnám számos más író esetében sem, akiknél csupán stiláris hivalkodásról van szó. Toldalagi eleganciája tökéletesen rejtett, öntudatlan, azt is mondhatnám, szinte álomszerű, amihez egyedül Csehov legihletettebb lapjai hasonlíthatók. Úgy tűnik sokszor, hogy nem talál célba, s csupán az utolsó pillanatban, mintegy a „véletlen kegyelméből” válik egy-egy sora véglegessé, oly véglegessé, mint egy baudelaire-i „kalapácsütés”. Ebben viszont Arany János rokona, a „csellengő stílus” magasiskoláját teremtve meg századunkban.

Akinek füle van a hallásra, Toldalagit már csak ezért az egyetlen (s talán legfőbb) erényéért is szívébe zárja. De – áttekintve költészete keresztmetszetét – akad itt más is, ami lenyűgözi az olvasót. Valami gyönyörű hajlékonyság, ami az évek során tragikus törékenységgé változott – de sose hajolt és törött meg. Talán senkinél – legalábbis a magyar lírában – nem követhetjük inkább nyomon a gyerekkor tündérvilágának apokalipszisre való átfordulását, s ezen keresztül a mélység szédületét, amit a különböző izmusok oly sokszor és oly hiába kíséreltek meg felidézni.

És itt, utoljára, talán érdemes volna e lírával kapcsolatban arra a kérdésre is felelnünk, amit oly sokszor és oly üresen vetnek fel manapság. Modern líra Toldalagié? Meggyőződésem, hogy vérbelien az. Csupán nem „aktualista” költészet. Mert a modern mindig is az idő teljes drámájának megélését jelenti és jelentette, szemben az „aktualista” művészet pillanatnyi sikereivel és kiszolgáltatottságával.

Toldalagi lírája az örök-modern lélek és művész töretlen példáját nyújtja az egység és a változás drámai csodájáról. Úgy azonos, ahogy a naiv Ödipusz, az önmagát megcsonkító, s a száműzetésben megbékélt Ödipusz király sorsa és személye volt az. Egy „finomnak titulált” költő helyett végre tudomásul kéne vennünk ezt a nagy lírai tragikusunkat, annak ellenére, hogy gondja volt arra is, hogy gyötrelmeit a színfalak mögé rejtse.

Jegyzet