A „kicsinyek” tanúsága

Ahogy életünk során belső figyelmünkkel kivétel nélkül megtapasztalhatjuk a kegyelem működését, sokszor legnagyobb vétkeinket átütő fénysugarát, éppúgy bizonyára valamennyiünknek kijut a ritka tapasztalat: találkozás egy olyan emberrel, akiben megsejthetjük az életszentség természetfeletti jelenlétét. Fontos találkozás ez, a természetfölöttiről szerzett különleges bizonyság, olyan „érv”, amely realitásával sok egyéb érvelést fölülmúl.

Ismerve önmagunkat, ismerve az emberi természetet: az életszentség szinte elérhetetlennek tűnik. A találkozás vele mégis épp az ellenkezőjéről győz meg. Éppenséggel arról, hogy hozzá viszonyítva minden egyéb út végeérhetetlen labirintus. Mi általában ezt az utat járjuk. De nyilván sokkal többen vannak, mint gondoljuk, csupán vakok vagyunk, és nem vesszük észre őket.

Az illető túl volt a hatvanon, mégis egy fiatal szív szertelenségével tékozolta magát, osztotta szét erejét anélkül, hogy valaha is fáradtságra panaszkodott volna. Beszélt a gyerekekhez, a fákhoz, a növényekhez, az állatokhoz, vidáman és kifogyhatatlanul. Lénye sugárzóan erős volt és ugyanakkor önfeledt: a „nagy kicsinyek” közül való. Vagyis: anélkül, hogy „alázatos” lett volna, maga volt az alázat s a nagyra nőtt szabadság. Amit azonban legmeggyőzőbbnek éreztem benne, makulátlan öröme volt. Mert miféle öröm is volt ez?

Ha egyetlen tanulságban kellene jellemeznem, azt mondanám: olyan öröm volt, amiben a lélek egyedül készülhet fel minden, ha kell, a legnagyobb szenvedés elviselésére is. Mi, akik valamennyien boldogságra törekszünk, valójában innen állunk még az örömön, s természetesen a szenvedések elviselésére se vagyunk készek, érettek. Csakis aki eljutott az igazi örömre, rendelkezik azzal a titokzatos többlettel, ami nem fél többé a szenvedéstől se. Megérkezve az alázat és a szeretet birodalmába, úgy látszik, az addig érvényes félelmek és kategóriák határai és válaszfalai leomlanak, megsemmisülnek és elévülnek. Anélkül, hogy az ilyen szív a továbbiakban bármiféle könnyítést kapna földi sorsában, úgy tűnik, mégis szabad már. Mer örülni alázata királyi merészségével anélkül, hogy megtervezné örömét. Nem „fazonírozza” többé boldogságát, nem a sekély végtelent keresi többé, amiben azért bármikor le lehet állni.

Chesterton azt írta egyszer, hogy a gazdagok azért unatkoznak, mert pénzükkel mindig biztosítani tudják, hogy csakis saját magukkal találkozzanak szembe, míg a szegények kénytelenek a világ változatosságát, a szerencse unaloműző forgandóságát elviselni. Valahogy így vagyunk a boldogsággal is. Úgy, ahogy azt Isten önmagát nyújtva fölajánlja nekünk: véghetetlen valódiságával visszariaszt bennünket. Mi nem az egyetlen oszthatatlan örömöt, hanem a saját örömünket keressük. Egyedül az alázatos szív merészel a szeretet nyílt tengerére szállni, s megtapasztalni azt, ami minden elképzelést fölülmúl. Azontúl biztonságban van már, s történjék vele bármi is, valamit a legfontosabból már visszavonhatatlanul megértett.