Erkölcs és tapintat

Az erkölcs a hívő ember életében bizonyos értelemben vallásosságának társadalmi vetülete. Innét, hogy legkövetkezetesebb gyakorlata – sőt talán épp az – veszíti el minden értékét, ha nem párosul a tapintat erényével.

Vallásos síkon ezért oly elengedhetetlen az alázat isteni erénye, ami nélkül nincs tapintat, se érettség, se önismeret, se mások megértése, s ami a legfőbb, szeretet nincsen.

A tökéletességre való iparkodás az Evangéliumban a tökéletes alázatra való törekvéssel egyenlő. Mikor Jézus ennek eszményképét megfogalmazza, az Atya tökéletességének követésére hív fel, kinek napja egyként süt jókra és gonoszakra… Mit jelentenek, miről vallanak e szavak? A teremtő Istennek minden egyes teremtményével, s az egész teremtéssel szemben tanúsított isteni alázatáról, mely kívülről szinte már-már a közönnyel egyenlő, valójában azonban a végtelen szeretet legbensőségesebb megnyilvánulása.

Egy szabadult fegyenc, ki hosszú évek után először szellőzködik a tengerparton, a hullámok játékát semmiképp se fogja közönyösnek érezni. Éppígy a bűnével valóban küszködő, bűnéből szabaduló, életének tragédiáit önismerettel vizsgáló szív is tudja, érzi, hogy egyedül Istenére számíthat, épp Isten „hallgatásában” és „tapintatában” döbbenve rá Isten örök-alázatos, fokozhatatlanul intim jelenlétére, figyelmére, szeretetére és bocsánatára. Az alázat és a tapintat erénye nélkül hiú ábránd az ember bármiféle tökéletesedése. Ez előbb vagy utóbb csakis a gőg, a civakodás, az ítélkezés szülője lehet, párosulva a képmutatás vakságával. A „Szent Lator” egykori nagyon elterjedt tisztelete örök jelkép lehetne számunkra az Evangélium tökéletességeszményéről.

„Ha meghalok, Pierre, kérem, kompromittáljon” – írta André Gide egyik barátjának. E megfogalmazás idegen tőlünk, de jó példa arra, hogy az ember semmiképp se lehet se bálványozás, se önbálványozás tárgya, ha egyszer valódi önismeretre törekszik. Gide mondatának bátorságát azonban épp kihívó hangsúlya kompromittálja. A „Szent Lator” tudta, hogy okkal jutott bitóra, és épp ez az alázata tette lehetővé, hogy részesüljön az ártatlanul szenvedő Isten ígéretében, végső békéjében. Alázata tette éleslátóvá, s épp mert agóniáját nem azonosította Jézuséval, lehetett egy vele a halálban.