Egyszerre szólnak valamennyi nyelven

Kondor Bélának a sorrendben negyedik kiállítását nyitom meg. A mostanit, betegségem miatt, rendhagyó módon, sajnos csak levélben.

Az elmúlt tíz-tizenöt esztendő során Kondor művészetének értékelése itthon és külföldön, valamennyiünk számára ismeretes. Szükségtelen volna hát „elhelyeznem” őt bármiféle értékskálán. Ehelyett inkább képeinek egy-két olyan szembeszökő „jelzéseiről” beszélnék, ami ma kiállítását aktuálissá és feledhetetlenné teszi. Számomra, s talán az önök számára is.

Ami „vallomásainak” jelen pillanatában megragad: az minőségi erejének tisztán festőileg már-már elcsíphetetlen jelenléte. Ez lehetne pejoratív: Kondor festészete azonban valami módon a tisztán festőin belül lép túl önmagán. Fra Angelicónak éppúgy rokona, mint Dosztojevszkijnek. Festői és irodalmi, és nem festői és nem irodalmi egyszerre.

A tragikusan és katartikusan paradox „nagyok” közé tartozik. Vonalai éterien tiszták, foltjai véraláfutásosan brutálisak. S a kettő együtt nem ellentmondásos, hanem egység, méghozzá minden reményünket, minden várakozásunkat fölülmúló evidenciával. „Boldogok, akik sírnak”, idézhetném. De éppígy Buñuel híres mondását is: „Hála Istennek, továbbra is ateista vagyok”.

A megfogalmazhatóság és az elhallgatás határvidékéről valók már ezek a mostani Kondor-képek. Szenvedélyes szkepszis szülte őket; árad belőlük a minőség és tökéletesen hiányzik bármi „recept”. Hol játékosak, hol komolyak, hol szárnyalóak, hol kőnél tehetetlenebbek, de valójában egyszerre szólnak valamennyi nyelven hozzánk. Ennél a festőnél az alkonyatok érett békéje csakugyan összefér a hajnalok ítélkező nyitásával, a küszködő kifáradás a csírák mozdulatlan erejével.

Drága barátom, bocsáss meg, hogy most, negyedszer is csak szaporítom a szót, és ismét „félrefogtam”.

 

Jegyzet