Sárospatakon

jártam nemrég, mielőtt egy fogműtétem szobafogságra kényszerített volna. Egy-két hét után az ember „hospitalizálódik”; napjai, éjszakái, emlékei és gondolatai némileg egybemosódnak olvasmányaival, pillanatnyi problematikája talán leszűkül, de élesebb is lesz. Közelmúlt emlékeim most szinte egyenest rajzolódnak olvasmányaim szövetébe, s a nemrég lezajlott párbeszédek szétválaszthatatlanul fonódnak egybe tűnődő és vívódó „monológjaimmal”, ami végül is fokról fokra népesebbé, meghittebbé teszi betegszobámat.

Sárospatakon verseket olvastam föl a gimnáziumban, majd elbeszélgettem a fiatalokkal. Egyik fő témájuk a Ha… című film volt. Ennek titokban örültem is: legalább én kérdezhetek, és nem ők kérdeznek engem. Példa, példakép, morál és rend – láthatóan ezek a kérdések izgatták őket. S hazajövet nem véletlenül vettem le a polcról, s készítettem magam mellé: francia nyelvtanomat, Beckett Molloy című regényét, Dosztojevszkij Karamazov testvérei-t és az Evangéliumot. Valamit ellenőrizni akartam magamban, amit Patakon még nem tudtam kimondani, pedig már régóta készülődött bennem. S ez röviden annyi, hogy amit mi homo moralisnak (erkölcsi embernek) nevezünk, nem azonos a homo religiosusszal (vallási emberrel), és valójában nem más, mint a polgári erkölcsideál, megfosztva valódi vallásos gyökereitől.

E bálvány látszatra igen nemes, de hazug benne a „gáncs nélküli” fennköltség repedezetlen simasága, az ember erkölcsi útjának folyamatos emelkedője, föl egészen a tanítók számára fönntartott csúcsokig. Hívő vagy nem hívő, ha egyszer valóban realista, ezt az emberszemléletet szükségszerűen elveti.

Az Evangélium emberszemlélete alapvetően drámai. Jó hír, meghívás a szentségre és az abszolútumra. De emberszemlélete a jó és rossz küzdelmének fokozhatatlanul reális fölmérésében áll. Innét Jézus szinte kérlelhetetlen elfordulása a farizeusoktól és szinte gyengéd elnézése a bűnösök iránt. Innét akár „képtelennek” tűnő döntése, hogy épp a hősködőből árulónak bizonyuló Péterre bízza rá Egyházát. S ugyancsak innét, hogy az európai irodalom forrásának Ágoston Vallomásai-t érezzük, aki püspök létére adta közre példa nélkül álló könyvét, megtérésében is tudva, hogy az ember rosszból jóvá, s jóból még rosszabbá válhat. Hogy ő is, akár Péter, Isten kegyelmében végezhette életét, abban döntően ez a vallásos szemlélet áll. Sőt, egyedül ez. Marx emberszemlélete ismét a realizmus perdöntő gesztusa az „érvényes emberért”. Ezt nagyon fontos tudni, de maradjunk a homo religiosusnál. A gyökerétől megfosztott fa ideig-óráig éppúgy élő, mint az, amelyiknek gyökere van. A homo religiosus számára is – egyénenként és tömegestől – gyakran megtévesztő, sőt vonzó az a kontinuitás, a biztosított, eminens élet egy-egy szép példánya. S mennyivel könnyebb is, mondjuk X. Y. nemes és gáncstalan életén tűnődni, mint Tolsztoj futásával számolni, Dosztojevszkij végleteit egyeztetgetni, vagy Beckett érthetetlen morbiditását szemlélni a gyöngédség éterien szárnyaló sorainak tőszomszédságában. Hát igen: a zsurnalisztikának mennyivel könnyebb az örökös emelkedettség, mint a nagy írók tollának!

Ez különben a mindenkori nagy irodalom elvéthetetlen alázata: hogy mindig az ember drámai létének kimondását szolgálta, mivel csak így remélhetett egy olyan közösség megszületésében, amit az irgalom, a tapintat és az önismeret egyszerre vezérel és korrigál.

Visszagondolok Patakra, ahol szó esett a magyar irodalom provincializmusáról és nemzetköziségéről is. Ez a problémafölvetés – azt hiszem – eleve téves, s már ezért is zavaros és befejezhetetlen perpatvarokra adhat egyedül alkalmat. A magyar irodalomnak – szerény véleményem szerint – egy valóban nagy fogyatékossága van. S ez az, hogy magjában, tengelyében nem vallomásirodalom. Nekünk nincs Kierkegaard-unk, mint a kis Dániának, és nincs Dosztojevszkijünk vagy Ágostonunk, vagy akár André Gide-ünk, ha úgy tetszik. Nincsenek nagy gyónóink, s önmaguk ellen forduló realistáink, akik vallomásaikkal kívántak volna segíteni és irgalmazni maguknak és másoknak, a többieknek, ahelyett hogy bármily nemes eszményképet tettek volna olvasóik elé. Irodalmunk így minden kiválósága mellett már „tartásában” is inkább önigazoló irodalom – nem egyesekről, hanem általában beszélek –, mint vallomásirodalom. Csak egy példát említek erre: Az új földesúr szinte egy időben született a Bűn és bűnhődés-sel és A romlás virágai-val…

Befejezésül, visszakanyarodva ismét Patakra, ha fiatal beszélgetőpartnereimre, s egyáltalán a mai fiatalságra gondolok, számtalan jogos vagy jogtalan dicséreten és szidalmon túl egy bizonyos: mint közeg, mint humusz először teszik lehetővé egy valóban vallomástartalmú, vallomáscentrikus művészet tovább már elodázhatatlan megszületését, aminek drámai egységében – akár egy Dosztojevszkij-műben – testvérien egybefér minden élő ember: én is, te is, valamennyien.

 

Jegyzet