Egy könyv a tegnapról és a máról

Viktor Frankl bécsi professzor, a logoterápia megalapítója könyvben számolt be német koncentrációs táborban töltött élményeinek emberi tanulságairól, lélektani vonatkozásairól. Bár a sorok mögül elő-elővillan a szerző mélységes vallásossága, éles szemmel megfigyelt fölismeréseit mindig szigorúan a ráció szintjén igyekszik közölni.

Egyik legszebb és legegyszerűbb tétele a tömegember megfogalmazása. Tömegembernek számít szerinte az, aki úgy viselkedik, mint a többi ember, vagy pedig aszerint, ahogyan ezt a többiek elvárják tőle. Ezzel szemben az igazi embernek ki kell vívnia és meg kell védenie belső szabadságát, s azt a felelősségtudat és az alázat „hármas egyensúlyában” kell napról napra realizálnia.

Könyvének másik megkapó tanulsága (amiből később világhírű logoterápiáját kibontakoztatta) a világ „jelentésgazdagságára”, illetőleg „jelentésvesztésére” vonatkozik. A táborokban az ember puszta szám lett, még nevét is elvesztette, s ezzel együtt személyes életének szinte minden „jegyétől, jelentésétől” megfosztották. Ezek megőrzése, visszahódítása, vagy még inkább az újabb és valódibb „jelentések” megszerzése volt igazában a legfontosabb és legnehezebb feladata mindannyiuknak.

A szerző nagysága, hogy épp a sors e határesetében szerzett fölismeréseit tudta napjainkra egyetemes érvényűvé fejleszteni. A ma emberének világát, írja – ha más okokból és más körülmények között is –, hasonlóan teljes és tökéletes „jelentésvesztés” fenyegeti. Pedig – hangsúlyozza – a tízparancsolaton túl Isten ezer és ezer parancsolatot közöl velünk a konkrét világ tényeinek konkrét nyelvén, amikre nekünk vagy tűrő, vagy cselekvő, vagy alkotó módon kell „válaszolnunk”. Szerinte az elmebajok és lelki zavarok legtöbbje ma nem a szexualitás gyötrelmeiből, hanem a világ előbb említett jelentésvesztéséből ered. Vagyis: az egyes ember és a világ konkrét párbeszédének megszakadásából.

Viktor Frankl, aki alig volt tizenhat esztendős, amikor Freud első írását publikálta, s ezzel mintegy a lélekbúvárkodás csodagyermekévé avatta őt, érett korára „jelentéstanával” tulajdonképpen az evangéliumok „realizmusához” talált vissza, s tapasztalatainak tisztítótüzében döntő módon eltávolodott fiatalkori mesterétől, akit különben sose tagadott meg, ma is tisztel és messzemenően alkalmaz.

 

Jegyzet