1970

A bűn állapota és az ítélkezés szelleme

Nem kell ahhoz éles szem, hogy fölismerjük az ítélkezők „alaptörvényét”. Gyengéiket (esetleg bűneiket) szentesítve hibának egyedül a mások sajátos gyengéit róják fel. Így van ez még a népek életében is. Egy szorgos északi fajta számára nincs megvetendőbb, mint bizonyos déli népek „lazasága”.

Ez a szemlélet, természetesen, távol áll a kereszténységtől. De talán még kirívóbb az egyéni esetekben.

Saját bűnös állapotának megtagadása semmiféle jogot nem adhat soha senkinek az ítélkezésre. Amennyiben ez történne, a „megtért” bűnös tapodtat se haladt előre. Hiszen épp a tökéletes alázatban rejlik a kereszténység valóban isteni, valóban emberfeletti újdonsága.

Anarchia volna ez? Ne féljünk a szótól, ha egyszer Isten rendelésével kapcsolatban ejtjük ki. S ebben az isteni perspektívában betű szerint, egyszerre és valóban és egyedül igaz, hogy a bűnnél csupán az ítélkezés szelleme állt távolabb Jézustól. Pontosabban: a bűnösökért jött az Emberfia a világra. Az ítélkezőktől kapta keresztjét.

Ismerte az embert. A bűnöst is, a farizeust is, az ítélkezőt is. Gondoljunk a farizeusok csapdáira, Péter hősködésére, a tanítványok vetélkedésére, s ugyanakkor a bűnös asszony, vagy a megfeszített lator esetére. Jézus „megoldása” mindig félreérthetetlenül világos és egyszerű. Se bánat, se megértés nincs, nem lehetséges az alázat isteni, atyai kegyelme nélkül. Minden egyéb üres színjáték, emberi komédia, a végítélet blaszfémiája.

De vajon képesek vagyunk erre az „egyszerű és egyetlen” útra? Emberi erővel semmi esetre. Mert a bűnnél semmivel se nehezebb kiirtani az ítélkezés szellemét. Semmivel se nehezebb, mivel a kettő egy és ugyanaz.

Bizony, nincs könnyebb és nincs nehezebb, mint kereszténynek lenni.

Jegyzet

Egy könyv a tegnapról és a máról

Viktor Frankl bécsi professzor, a logoterápia megalapítója könyvben számolt be német koncentrációs táborban töltött élményeinek emberi tanulságairól, lélektani vonatkozásairól. Bár a sorok mögül elő-elővillan a szerző mélységes vallásossága, éles szemmel megfigyelt fölismeréseit mindig szigorúan a ráció szintjén igyekszik közölni.

Egyik legszebb és legegyszerűbb tétele a tömegember megfogalmazása. Tömegembernek számít szerinte az, aki úgy viselkedik, mint a többi ember, vagy pedig aszerint, ahogyan ezt a többiek elvárják tőle. Ezzel szemben az igazi embernek ki kell vívnia és meg kell védenie belső szabadságát, s azt a felelősségtudat és az alázat „hármas egyensúlyában” kell napról napra realizálnia.

Könyvének másik megkapó tanulsága (amiből később világhírű logoterápiáját kibontakoztatta) a világ „jelentésgazdagságára”, illetőleg „jelentésvesztésére” vonatkozik. A táborokban az ember puszta szám lett, még nevét is elvesztette, s ezzel együtt személyes életének szinte minden „jegyétől, jelentésétől” megfosztották. Ezek megőrzése, visszahódítása, vagy még inkább az újabb és valódibb „jelentések” megszerzése volt igazában a legfontosabb és legnehezebb feladata mindannyiuknak.

A szerző nagysága, hogy épp a sors e határesetében szerzett fölismeréseit tudta napjainkra egyetemes érvényűvé fejleszteni. A ma emberének világát, írja – ha más okokból és más körülmények között is –, hasonlóan teljes és tökéletes „jelentésvesztés” fenyegeti. Pedig – hangsúlyozza – a tízparancsolaton túl Isten ezer és ezer parancsolatot közöl velünk a konkrét világ tényeinek konkrét nyelvén, amikre nekünk vagy tűrő, vagy cselekvő, vagy alkotó módon kell „válaszolnunk”. Szerinte az elmebajok és lelki zavarok legtöbbje ma nem a szexualitás gyötrelmeiből, hanem a világ előbb említett jelentésvesztéséből ered. Vagyis: az egyes ember és a világ konkrét párbeszédének megszakadásából.

Viktor Frankl, aki alig volt tizenhat esztendős, amikor Freud első írását publikálta, s ezzel mintegy a lélekbúvárkodás csodagyermekévé avatta őt, érett korára „jelentéstanával” tulajdonképpen az evangéliumok „realizmusához” talált vissza, s tapasztalatainak tisztítótüzében döntő módon eltávolodott fiatalkori mesterétől, akit különben sose tagadott meg, ma is tisztel és messzemenően alkalmaz.

Jegyzet

Egy lírikus naplójából

Mielőtt fölolvasásomba kezdenék, engedjék meg, hogy őszinte köszönetet mondjak a megtisztelő meghívásért, mely egyszerre tölt el boldogsággal, s ugyanakkor zavarba ejt. Költő vagyok, egyszerűen költő, s ez bizony igen nehézzé teszi föladatomat egy olyan tudós társaság színe előtt, mint amilyen az önöké. Hogy részemről ez nem pusztán udvariassági formula, arról már címválasztásom is ékesen tanúskodik.

Egy lírikus naplójából – mit fed ez a cím? Nem titkolom: bizonytalanságot. Amit ugyanis felolvasni szándékozom, nem valódi naplójegyzet, ezzel mégse terhelném önöket, inkább csak egyszerűen műfaji meghatározás kívánna lenni. Amiről ugyanis aktuálisan szólni kívánok, tétovább, sokkalta tétovább életű bennem, nyersebb és szakadozottabb, semhogy megfelelhetne egy tanulmány követelményeinek. De nemhogy tanulmánynak, még esszének – vagyis megközelítésnek – se merném nevezni. Tehát leginkább egy napló műfaji lazaságára emlékeztet, ha mindjárt lényegesre törekvő fölismeréseket tartalmazna is. Persze, tudom, hogy ma a filozófia maga is egyre kevésbé a filozófusok magánügye. Nemrég olvastam Maritain híres könyvét Isten ártatlanságáról, melyben döntőbb gondolati szerepet juttat egyes lírikusoknak, mint nem egy filozófus iskolázott – s bizony nemegyszer iskolás – gondolatmenetének.

De mondhatnék más példát is. Pierre Emmanuel a közelmúltban hívott meg egy szűkkörű találkozóra, melynek témája: a költői képzelet mint gondolkodási forma, úgy ahogy azt már Baudelaire fölvetette.

Miről is szeretnék hát beszélni? Sietősen kimondva: a katolikus, pontosabban a vallásos irodalom néhány kérdéséről, tehát egy olyan problémakörről, mely mélyen érint, s ami bizonnyal önöket is foglalkoztatja. S hogyan? Lírikus módjára. Vagyis bizonyos szubjektivitással, ahol is a fölismerések kontrollját sokkalta inkább a költői gyakorlat, mintsem a szisztémára, az összefüggő egészre való törekvés determinálja. A költő, a legelvontabb is, menthetetlenül empirikus lény, elsődlegesen a kifejezés áldozata.

Ennyit bevezetésül; mentségemre és önigazolásomra. És most: in medias res. De mégse. Nehezemre esne megkerülnöm bizonyos fölismeréseim történeti sorrendjét.

A modern színházzal kezdeném, a mai színház alapvető nehézségével, úgy, ahogy azt ma látom, bajainak és eredményeinek összefüggésében. Nemrég vált kínosan nyilvánvalóvá, hogy a polgári dráma, vagyis a valóság látszatának mimikriszerű követése a színpadon, megbukott. Egy hosszú sor végén, utoljára még elszórakoztatott bennünket, hogy amit látunk, szakasztott olyan, mint az életben. De ma ez nemhogy kevés lett, egyszerűen semmit se ad. A mimikri-színház előadása valójában se a színpadon nem történik meg, se azt nem idézi fel, amit szóról szóra, gesztusról gesztusra leutánoz. A néző az összehasonlítgatás kétes művelete közben pillanatra se érzi a történés hic et nunc súlyát. Olyan lett tegnapról mára ez a mimikri-színház, mint a jelzők és hasonlatok végtelen lapálya, mint az olyan mondatok hosszú sora, mikben minden van, jelző, főnév, névelő, attribútum – csupán az állítmány hiányzik, mely az egész látványt a színpadra szegezze, a megtörtént és bevégeztetett hajdani – s egyedül drámai – erejével.

A mimikri-színház elvesztette jelenlétét. Mindaz, ami a drámaírásban Pirandellótól Beckettig történt, semmi egyéb, mint harc ezért az elvesztett jelenlétért. S ez a harc bizony nem egyszerű. Nehéznek bizonyult, mi több, abszurdnak.

Először: a régi színház filozófiáját, problematikáját igyekeztek a legkülönb szerzők aktualizálni. Az óhajtott jelenlét azonban csak nem született meg. Pontosabban, félig-meddig tért vissza csak. A díszletek többnyire továbbra is díszletek maradtak, s a néző időnként kínosan kihallotta az eseményből és a szövegből a deszkák – a színpadi deszkák – reccsenését. Sorrendben az utolsó, de talán leginkább a lényegbe vágó felelet e válságra Samuel Becketté volt, az abszurd drámáé az abszurdnak tűnő válságra.

Ma már azonban, minden kiválósága ellenére, ennek a feleletnek is érezzük tragikus hiányait. Az abszurd dráma talán nem is akart mást, mint végre valójában ismét jelen lenni, megtörténni: méghozzá a játék helyén és a játék pillanatában.

De a léghiány ennél a kétségbeesett, abszurd vállalkozásnál is nyomban jelentkezett. Ha ugyanis a mimikri-dráma lassan-lassan a jelzők lapályára szorítkozott, s a puszta horizontálisba halt bele – az abszurd drámát a vertikális halál fenyegeti, alkalmatlan minden történésre, terjeszkedésre.

A jelenlét puszta tényén túl másodrendűvé porlad minden további mondandója. Míg a mimikri-dráma tolvajolni kényszerült állítmányait, az abszurd dráma jelzőit kénytelen összelopkodni. Úgy tűnik: mindkét vállalkozás, bár homlokegyenest ellenkező vállalkozás, ugyanattól a léghiánytól szenved. A két színház közt csupán annyi a különbség, hogy az egyik cinkelt kártyákkal játszik, míg a másik imponáló nyíltsággal rakja le megjátszhatatlan lapjait.

Mi hát a közös baj neve? A válasz könnyű. A vallásos közeg elvesztése.

A megoldás annál nehezebb. Egy dominikánus atya mai világunkról ejtett szavai jutnak eszembe: A probléma nem Isten léte, hanem Isten jelenléte.

A léghiány, ami a jelen színházát fojtogatja, pontosan ez: a szakrális közeg eltűnése. Szakrális, vallásos közegben ugyanis nincs szükségünk a valóság betű szerinti utánzására, de az abszurd drámák függetlenített színpadára se, hogy egy emberi eseményt fölidézzünk és ugyanakkor tökéletesen itt és most éljünk át – a nézőtéren és a színpadon.

Úgy vélem, nem követek el blaszfémiát, ha ez esetben a szentmise cselekményére utalok. A szentmise liturgikus cselekménye – mely egyáltalán nem utánzat, hanem épp csöndjével és kimért csillagmozgásával idéz meg egy hajdani és halhatatlan, véres cselekményt – egyedül a hit közegében képes egyszerre megtörténni hic et nunc az oltáron, s ugyanakkor a keresztút egyszeri idejében. Ez a csoda egyedül a hit közegében lehetséges. Olyan megemlékezés, ami most történik, anélkül, hogy az egyszeri történést elbizonytalanítaná.

És ezután, a vallásos közegbe vetett hitem – adott esetben művészi hitem – egyértelmű megvallása után, engedjék meg, hogy egy szélesebb területre térjek át, a katolikus művészet problematikájára általában, kiindulópontul látszatra épp az ellenkező, a profán, vagy annak tűnő pólus felől közelítve közös gondunk felé. Csak látszat, hogy másról és másfelől beszélek. A színház válságáról, sőt, a szakrális közeg eltűnéséről szólva – talán észrevették – egyetlen szóval se érintettem a vallásos tematika kérdését. Meggyőződésem ugyanis, hogy a költészet vallásos értelmezésének másod-, vagy talán harmadrendű kérdése a tematika. A művészet vallásos gyökere, alapja ennél sokkalta mélyebb fogantatású. A művészet a létnek autonóm tartománya, akár a matematika. Élni lehet vele, de visszaélni nem. S bár hitem szerint minden művészet alapvetően vallásos fogantatású, ezt csak akkor ismerhetjük fel eredendő tisztaságában, ha saját természetét sértetlenül tiszteletben tartva közelítjük meg pótolhatatlan lényegét és szerepét.

Vallásos, keresztény terminológiával szólva: bűnbeesésünkkel az ember értelme elhomályosult és akarata rosszra hajló lett. De nemcsak ez történt. A teremtés, az ember inkarnálódása is megcsorbult, megtorpant. Jézus nemcsak a megtestesült Isten, hanem Ádám óta az első tökéletesen megtestesült ember is közöttünk. A mi megtestesülésünkbe azóta – amit korunkban a túloldalról oly meggyőzően demonstrált Sartre – beszivárog a nihil, a semmi. A tökéletes megtestesülés helyett azóta a testiségre hajlunk, s a világ ránk eső anyagi súlyának vállalása helyett az anyagiasság tehermentesítő, légüresebb terébe menekszünk. Nos, ha a művészet alapvetően vallásos szerepét kellene meghatároznom, semmi egyéb bizonyosat nem mernék mondani, mint azt, hogy a művészet a bűnbeeséssel megszakadt inkarnációs folyamat küzdelmes folytatására, korrekciójára, beteljesítésére tett kísérlet.

Sokat írtak a költői alkotás, közelebbről a költői ihlet és a misztikus elragadtatás rokonságáról. Lényegében ugyanazt az utat járja mindkettő, csupán ugyanannak a keskeny útnak ellenkező oldalán, s ellenkező irányában haladva. A teremtésben és a megtestesülésben alászálló Istenség útjának lefele szálló ága: a költészeté, a fölfele szálló ága: a misztikáé. Ami persze nem zárja ki a költészet misztikus és a misztika költői lehetőségeit. Hiszen ezen az úton – mint Jákob lajtorjáján – végül is mindkét mozgás egy és ugyanaz, ahogyan az istenszeretet és a felebaráti szeretet is egy.

De minket az a vitathatatlan, eleve vallásos elem érdekelne most, ami nélkül semmiféle művészet nincsen, s ezért szeretném mindenekfölött a művészetnek azt a szerepét hangsúlyozni, ami belőle nélkülözhetetlen, s amire egyetlen s legtalálóbb szavunk, minden bizonnyal nem véletlenül, az evangéliumból kölcsönzött megtestesülés. Et incarnatus est – a mondat igazság szerint minden valódi műalkotás zárómondata lehetne.

Ide világít különben Eliot híres distinkciója a kétféle művészi képzeletről. Szerinte az egyik, az alacsonyabb rendű, az úgynevezett kombinatív fantázia. A másik, a dolgokba, az egyszeri jelenségekbe szinte közvetlenül behatoló képzelet, amire nyugodtan alkalmazhatjuk a passzívan teremtő, sőt a co-kreatív megjelölést.

S utoljára, kiegészítésként, hadd térjek ki magára a költői gyakorlat folyamatára. Ez a tevékenység távolról se az adott világ, vagy a szerzett ismeretek valamiféle poetikus műfordítása. Ellenkezőleg. Hasonlóan a teremtéshez, minden alkotás valamiképpen a semmiből ered, Isten teremtő alázatának a semmijéből. Ha konkrét élmény is a mozgatója, a költőnek, az írás első várakozásában és mozdulatában mindent, még élményét is el kell felednie.

Csak üresen várakozó lapra kerülhet valóságos szöveg. Csak az ilyen várakozás csendjében jelenhet meg az első, élményen túli, kreatív indíttatás. Ez sokszor egy szó, olykor egy kép megfejthetetlen és érthetetlen erejű ösztönzése, amiben azonban nem lehet nem bizakodnia, nem lehet nem hinnie a költőnek. A személyes munka egyedül ezután az ingyenes indíttatás után következhet.

A befejezés ilyenkor még tökéletesen ismeretlen. Mindenesetre ritka a zavartalan kifejlet. A munka folyamatában legtöbbször az indíttatás ingyenessége előszörre a kifejtés személyes kudarcával végződik. És csak ezután a bukás után – a kikerekedő műbe mintegy beleépítve az egyéni erőfeszítés kudarcát, egyszóval a halált (még pontosabban: az ember földi életének teljes görbéjét) – kaphatjuk meg a mű valódi befejezését, mely akár az indíttatás volt, hasonlóképpen ingyenes. Föltéve persze, hogy a vers nem artisztikus vagy tudós műfordítás, hanem – hadd ismételjem meg – inkarnáció, megtestesülése valaminek, ami idáig ilyen evidenciával, ilyen erővel és zavartalan békességben, s ami ezzel egyenlő, ilyen szellemi fokon, legalábbis emberi tudatunk szférájában, tulajdonképpen nem létezett.

A színpaddal kezdtem, de most már a világgal folytatnám. Hiszen épp modern, szekularizált világunk érzi ugyanazt, s fokozódó érvénnyel, amit a modern színpad is, hogy ugyanakkor, amikor már-már tökéletes immanenciát élvez, nincs jelen. József Attila világhiányról beszélt, én már jelenléthiányról, mi már jelenlét-szomjról panaszkodhatnánk.

S itt, ezen a ponton tragikummal vegyes reménykedéssel kell tudomásul vennünk, hogy miközben a tematikus értelemben vett vallásos irodalom javarészt csatát vesztett, a látszatra profán irodalomnak legfőbb gondja – amennyiben valódi irodalom – eredendően vallásos természetű. Vagyis: örökös kísérlet a bűnbeeséssel megzavart inkarnáció beteljesítésére.

Még egyszer summáznám, mire is gondolok. Időben, térben, a testiesség és az anyagiasság kísértései közepette élő ember, tulajdonképpen sohase valósul meg igazán koncentráltan. Szétszóródik a paradicsom utáni korszak földhözragadt talajtalanságában. Nos, a művészet mintha ennek az elvesztett megtestesülésnek lenne méterről méterre való visszahódítása. Egy igazi arckép mintha a megfestett arc isteni változata, Cézanne almái mintha a kerti almák isteni koncentrátumai, Van Gogh cipői mintha a művész valóságos bakancsainak beteljesítése volnának. Igen, nekem úgy tűnik, mintha a művészet a puszta egzisztálásból a beteljesülő realitásba, világunk nihiltől föllazult parcelláiról a megtestesülés bizonyosságába kalauzolna.

Jegyzet

Sárospatakon

jártam nemrég, mielőtt egy fogműtétem szobafogságra kényszerített volna. Egy-két hét után az ember „hospitalizálódik”; napjai, éjszakái, emlékei és gondolatai némileg egybemosódnak olvasmányaival, pillanatnyi problematikája talán leszűkül, de élesebb is lesz. Közelmúlt emlékeim most szinte egyenest rajzolódnak olvasmányaim szövetébe, s a nemrég lezajlott párbeszédek szétválaszthatatlanul fonódnak egybe tűnődő és vívódó „monológjaimmal”, ami végül is fokról fokra népesebbé, meghittebbé teszi betegszobámat.

Sárospatakon verseket olvastam föl a gimnáziumban, majd elbeszélgettem a fiatalokkal. Egyik fő témájuk a Ha… című film volt. Ennek titokban örültem is: legalább én kérdezhetek, és nem ők kérdeznek engem. Példa, példakép, morál és rend – láthatóan ezek a kérdések izgatták őket. S hazajövet nem véletlenül vettem le a polcról, s készítettem magam mellé: francia nyelvtanomat, Beckett Molloy című regényét, Dosztojevszkij Karamazov testvérei-t és az Evangéliumot. Valamit ellenőrizni akartam magamban, amit Patakon még nem tudtam kimondani, pedig már régóta készülődött bennem. S ez röviden annyi, hogy amit mi homo moralisnak (erkölcsi embernek) nevezünk, nem azonos a homo religiosusszal (vallási emberrel), és valójában nem más, mint a polgári erkölcsideál, megfosztva valódi vallásos gyökereitől.

E bálvány látszatra igen nemes, de hazug benne a „gáncs nélküli” fennköltség repedezetlen simasága, az ember erkölcsi útjának folyamatos emelkedője, föl egészen a tanítók számára fönntartott csúcsokig. Hívő vagy nem hívő, ha egyszer valóban realista, ezt az emberszemléletet szükségszerűen elveti.

Az Evangélium emberszemlélete alapvetően drámai. Jó hír, meghívás a szentségre és az abszolútumra. De emberszemlélete a jó és rossz küzdelmének fokozhatatlanul reális fölmérésében áll. Innét Jézus szinte kérlelhetetlen elfordulása a farizeusoktól és szinte gyengéd elnézése a bűnösök iránt. Innét akár „képtelennek” tűnő döntése, hogy épp a hősködőből árulónak bizonyuló Péterre bízza rá Egyházát. S ugyancsak innét, hogy az európai irodalom forrásának Ágoston Vallomásai-t érezzük, aki püspök létére adta közre példa nélkül álló könyvét, megtérésében is tudva, hogy az ember rosszból jóvá, s jóból még rosszabbá válhat. Hogy ő is, akár Péter, Isten kegyelmében végezhette életét, abban döntően ez a vallásos szemlélet áll. Sőt, egyedül ez. Marx emberszemlélete ismét a realizmus perdöntő gesztusa az „érvényes emberért”. Ezt nagyon fontos tudni, de maradjunk a homo religiosusnál. A gyökerétől megfosztott fa ideig-óráig éppúgy élő, mint az, amelyiknek gyökere van. A homo religiosus számára is – egyénenként és tömegestől – gyakran megtévesztő, sőt vonzó az a kontinuitás, a biztosított, eminens élet egy-egy szép példánya. S mennyivel könnyebb is, mondjuk X. Y. nemes és gáncstalan életén tűnődni, mint Tolsztoj futásával számolni, Dosztojevszkij végleteit egyeztetgetni, vagy Beckett érthetetlen morbiditását szemlélni a gyöngédség éterien szárnyaló sorainak tőszomszédságában. Hát igen: a zsurnalisztikának mennyivel könnyebb az örökös emelkedettség, mint a nagy írók tollának!

Ez különben a mindenkori nagy irodalom elvéthetetlen alázata: hogy mindig az ember drámai létének kimondását szolgálta, mivel csak így remélhetett egy olyan közösség megszületésében, amit az irgalom, a tapintat és az önismeret egyszerre vezérel és korrigál.

Visszagondolok Patakra, ahol szó esett a magyar irodalom provincializmusáról és nemzetköziségéről is. Ez a problémafölvetés – azt hiszem – eleve téves, s már ezért is zavaros és befejezhetetlen perpatvarokra adhat egyedül alkalmat. A magyar irodalomnak – szerény véleményem szerint – egy valóban nagy fogyatékossága van. S ez az, hogy magjában, tengelyében nem vallomásirodalom. Nekünk nincs Kierkegaard-unk, mint a kis Dániának, és nincs Dosztojevszkijünk vagy Ágostonunk, vagy akár André Gide-ünk, ha úgy tetszik. Nincsenek nagy gyónóink, s önmaguk ellen forduló realistáink, akik vallomásaikkal kívántak volna segíteni és irgalmazni maguknak és másoknak, a többieknek, ahelyett hogy bármily nemes eszményképet tettek volna olvasóik elé. Irodalmunk így minden kiválósága mellett már „tartásában” is inkább önigazoló irodalom – nem egyesekről, hanem általában beszélek –, mint vallomásirodalom. Csak egy példát említek erre: Az új földesúr szinte egy időben született a Bűn és bűnhődés-sel és A romlás virágai-val…

Befejezésül, visszakanyarodva ismét Patakra, ha fiatal beszélgetőpartnereimre, s egyáltalán a mai fiatalságra gondolok, számtalan jogos vagy jogtalan dicséreten és szidalmon túl egy bizonyos: mint közeg, mint humusz először teszik lehetővé egy valóban vallomástartalmú, vallomáscentrikus művészet tovább már elodázhatatlan megszületését, aminek drámai egységében – akár egy Dosztojevszkij-műben – testvérien egybefér minden élő ember: én is, te is, valamennyien.

Jegyzet

Nagyböjti levél

Bűneinkről hajlamosak vagyunk valamiféle jogászi szintről ítélkezni, s így, ha mindjárt esendőnek és bűnösnek érezzük is magunkat, úgy véljük, mérhetetlen távolság választ el bennünket a „nyilvános bűnösöktől”, a „bűnözők” kirekesztett világától. Ez igaz lehet, és kikerülhetetlen a gyakorlatban. Vallásos értelemben azonban nincs ildomos és ildomtalan, következményekkel járó és következmények nélküli bűn. Bármilyen bűnről legyen is szó: a felismerés és a beismerés minden kiút kezdete.

A valóban fölismert bűn elviselhetetlen súllyal nehezedik ránk. Mégis, és itt van Isten végtelen irgalma, nincs erény, mely pontosabb, gyökeresebb leckét adhatna nekünk az alázatról, mint épp a fölismert és megszenvedett bűn kétségbeesésig ható, lényegében elviselhetetlen terhe. Aki ezt csak egyszer is megtapasztalta, aki ebből csak egyszer is leckét kapott, tudja igazán, hogy gyötrelmére egyedül az ártatlanul szenvedő Isten bocsánata hozhat föloldozást és gyógyulást.

A nagyböjt ilyen értelemben az alázat legfőbb iskolája számunkra, „a katarzis évada”, mely halandó voltunk megértésében, belátásában és elfogadásában tetőzik. Az, hogy bocsánatot nyerünk, és az, hogy halálunk után az örök élet ígérete vár ránk: tökéletesen ingyenes, isteni ajándék. A nagyböjti időszak szelleme fokozhatatlanul drámai, se a bűn realitását, se a halál tényét nem szépíti. Ellenkezőleg: mindkettőnek, a halálnak és a bűnnek is, pontosabban halálunknak és bűneinknek is teljes súlyát tárja elénk. Félelmetes iskola. És szabadulásunk belőle – minden megszenvedettsége ellenére – mégse valamiféle törvényszerű átmenet gyümölcse, hanem olyan ajándék, mely minden reményt, minden elképzelést fölülmúl békéjével és makulátlan szeretetével.

Ha az újkori irodalomból azt az írót kellene megneveznem, akinek műveiben a nagyböjt nagy metafizikai drámája a legmélyebben és talán legszélesebben nyert megfogalmazást, minden bizonnyal Dosztojevszkij nevét említeném legelöl. Ő talán az egyetlen „klasszikusunk”, akinek „mondandója” még ma is nyitottan áll előttünk. A „bűn őrületétől” kevesen gyötrődtek annyit, mint ő (egyik rövid posztumusz műve a világirodalom legfélelmetesebb önvallomása), de a megsebzett „Báránytól” nyert ítélet csodálatos békéjéről se tudott író nálánál „többet” papírra rögzíteni.

Az, hogy befejezésül épp Dosztojevszkijre hivatkozom, többek közt azt is bizonyítja számomra, hogy a nagyböjt „enyhített”, mai formája semmiképp se von le semmit annak örök (égetően örök) aktualitásából. Ellenkezőleg: minél előbbre jutunk a történelemben, annál nyilvánvalóbban fölszínre kerül az emberi sorsnak az a „mélyrétege”, változatlan, lényegbeli tényezőivel együtt, amiről az Evangélium beszél.

Milyen jó volna végre valóban meghallanom, meghallanunk.

Egyszerre szólnak valamennyi nyelven

Kondor Bélának a sorrendben negyedik kiállítását nyitom meg. A mostanit, betegségem miatt, rendhagyó módon, sajnos csak levélben.

Az elmúlt tíz-tizenöt esztendő során Kondor művészetének értékelése itthon és külföldön, valamennyiünk számára ismeretes. Szükségtelen volna hát „elhelyeznem” őt bármiféle értékskálán. Ehelyett inkább képeinek egy-két olyan szembeszökő „jelzéseiről” beszélnék, ami ma kiállítását aktuálissá és feledhetetlenné teszi. Számomra, s talán az önök számára is.

Ami „vallomásainak” jelen pillanatában megragad: az minőségi erejének tisztán festőileg már-már elcsíphetetlen jelenléte. Ez lehetne pejoratív: Kondor festészete azonban valami módon a tisztán festőin belül lép túl önmagán. Fra Angelicónak éppúgy rokona, mint Dosztojevszkijnek. Festői és irodalmi, és nem festői és nem irodalmi egyszerre.

A tragikusan és katartikusan paradox „nagyok” közé tartozik. Vonalai éterien tiszták, foltjai véraláfutásosan brutálisak. S a kettő együtt nem ellentmondásos, hanem egység, méghozzá minden reményünket, minden várakozásunkat fölülmúló evidenciával. „Boldogok, akik sírnak”, idézhetném. De éppígy Buñuel híres mondását is: „Hála Istennek, továbbra is ateista vagyok”.

A megfogalmazhatóság és az elhallgatás határvidékéről valók már ezek a mostani Kondor-képek. Szenvedélyes szkepszis szülte őket; árad belőlük a minőség és tökéletesen hiányzik bármi „recept”. Hol játékosak, hol komolyak, hol szárnyalóak, hol kőnél tehetetlenebbek, de valójában egyszerre szólnak valamennyi nyelven hozzánk. Ennél a festőnél az alkonyatok érett békéje csakugyan összefér a hajnalok ítélkező nyitásával, a küszködő kifáradás a csírák mozdulatlan erejével.

Drága barátom, bocsáss meg, hogy most, negyedszer is csak szaporítom a szót, és ismét „félrefogtam”.

Jegyzet

Isten dicsősége

Jézus bűneinket nem idegen ruhaként vette magára, hanem mint testébe-lelkébe hatoló iszonyú súlyt, amitől vérrel verítékezett, mielőtt a vas öt helyen halálra sebezte volna. Szenvedése nyilvános volt, akár a közönséges bűnözőké. Nyilvánosan élte meg a tökéletes egyedüllétet és kiszolgáltatottságot. Ecce homo: a vérző tárgy, az elhagyatott Isten az emberi történések vészbírósága előtt.

De amennyire közpréda volt halála és agóniája, oly rejtett maradt dicsősége, húsvéti allelujája. Öt sebét továbbra is magán viselte, jelenléte azonban mostantól fogva csupa tartózkodás, rejtezkedő szemérem, hasonlíthatatlanul bensőséges jelenlét. Weöres Sándor gyönyörű gondolata jut eszembe, miszerint a világegyetem telve urakkal, egy szolgája van csak, az Isten.

Ecce Deus az Ecce Homo után. Íme az Isten, megdicsőülésének bensőségében. És ez a bensőségesség nyilván előre vetíti, meghatározza utolsó eljövetelének a „stílusát” is, a kreatúrák és a kreatúrasors öt sebét magán viselő Isten végső egymásra találását. „A sírás ünnepélye” – írtam egyszer, e végső találkozás „intimitására” utalva.

Hogy mi a húsvét, azt itt a földön, a szenteket kivéve, egyedül az önmagára ébredt meghasonlottság, egyedül a bűnbánó és Isten békéjére szomjas szív sejtheti meg. „Az embernek meleg csend kell, és hideg tumultust adnak neki” – írta Simone Weil. Nos, pontosan ez a „meleg csend”: Isten dicsőségének, föltámadásának, eljövetelének és minden egyes látogatásának elvéthetetlen ismertető jegye. Pontos ellentéte annak a „hideg tumultusnak”, amit az ember oly gyakran kap, s amit maga is oly esztelen módon hajszol.

Hogy ki részesül a húsvét „meleg csendjéből”, személy szerint lehetetlen megnevezni. Egy bizonyos: senki sincs kizárva belőle. De sokszor – s talán legtöbbször – épp azok nyerik el, akik látszatra a legelhagyatottabbak, a legkevésbé érdemesek rá. Ez a „melegítő csend” nem ismer konvenciókat, irgalmával áthág minden, mégoly véglegesnek tűnő határt. Ő a végső virradat előszele. Ott fújdogál, ahol akar. Az ember csak megtapasztalhatja érintését, de útjait ki nem fürkészheti. A végtelen Isten és a véges ember drámájában ez a kifürkészhetetlenség Isten szeretetének örök előjoga. Megértenünk lehetetlen, de bármelyikünk megbizonyosodhat róla, s ez a bizonyosság nemcsak a világ szeszélyeit és esetlegességeit, de bensőséges erejével még törvényeinek bizonyosságát is véghetetlenül fölülmúlja.

Jegyzet

Erkölcs és tapintat

Az erkölcs a hívő ember életében bizonyos értelemben vallásosságának társadalmi vetülete. Innét, hogy legkövetkezetesebb gyakorlata – sőt talán épp az – veszíti el minden értékét, ha nem párosul a tapintat erényével.

Vallásos síkon ezért oly elengedhetetlen az alázat isteni erénye, ami nélkül nincs tapintat, se érettség, se önismeret, se mások megértése, s ami a legfőbb, szeretet nincsen.

A tökéletességre való iparkodás az Evangéliumban a tökéletes alázatra való törekvéssel egyenlő. Mikor Jézus ennek eszményképét megfogalmazza, az Atya tökéletességének követésére hív fel, kinek napja egyként süt jókra és gonoszakra… Mit jelentenek, miről vallanak e szavak? A teremtő Istennek minden egyes teremtményével, s az egész teremtéssel szemben tanúsított isteni alázatáról, mely kívülről szinte már-már a közönnyel egyenlő, valójában azonban a végtelen szeretet legbensőségesebb megnyilvánulása.

Egy szabadult fegyenc, ki hosszú évek után először szellőzködik a tengerparton, a hullámok játékát semmiképp se fogja közönyösnek érezni. Éppígy a bűnével valóban küszködő, bűnéből szabaduló, életének tragédiáit önismerettel vizsgáló szív is tudja, érzi, hogy egyedül Istenére számíthat, épp Isten „hallgatásában” és „tapintatában” döbbenve rá Isten örök-alázatos, fokozhatatlanul intim jelenlétére, figyelmére, szeretetére és bocsánatára. Az alázat és a tapintat erénye nélkül hiú ábránd az ember bármiféle tökéletesedése. Ez előbb vagy utóbb csakis a gőg, a civakodás, az ítélkezés szülője lehet, párosulva a képmutatás vakságával. A „Szent Lator” egykori nagyon elterjedt tisztelete örök jelkép lehetne számunkra az Evangélium tökéletességeszményéről.

„Ha meghalok, Pierre, kérem, kompromittáljon” – írta André Gide egyik barátjának. E megfogalmazás idegen tőlünk, de jó példa arra, hogy az ember semmiképp se lehet se bálványozás, se önbálványozás tárgya, ha egyszer valódi önismeretre törekszik. Gide mondatának bátorságát azonban épp kihívó hangsúlya kompromittálja. A „Szent Lator” tudta, hogy okkal jutott bitóra, és épp ez az alázata tette lehetővé, hogy részesüljön az ártatlanul szenvedő Isten ígéretében, végső békéjében. Alázata tette éleslátóvá, s épp mert agóniáját nem azonosította Jézuséval, lehetett egy vele a halálban.

A „kicsinyek” tanúsága

Ahogy életünk során belső figyelmünkkel kivétel nélkül megtapasztalhatjuk a kegyelem működését, sokszor legnagyobb vétkeinket átütő fénysugarát, éppúgy bizonyára valamennyiünknek kijut a ritka tapasztalat: találkozás egy olyan emberrel, akiben megsejthetjük az életszentség természetfeletti jelenlétét. Fontos találkozás ez, a természetfölöttiről szerzett különleges bizonyság, olyan „érv”, amely realitásával sok egyéb érvelést fölülmúl.

Ismerve önmagunkat, ismerve az emberi természetet: az életszentség szinte elérhetetlennek tűnik. A találkozás vele mégis épp az ellenkezőjéről győz meg. Éppenséggel arról, hogy hozzá viszonyítva minden egyéb út végeérhetetlen labirintus. Mi általában ezt az utat járjuk. De nyilván sokkal többen vannak, mint gondoljuk, csupán vakok vagyunk, és nem vesszük észre őket.

Az illető túl volt a hatvanon, mégis egy fiatal szív szertelenségével tékozolta magát, osztotta szét erejét anélkül, hogy valaha is fáradtságra panaszkodott volna. Beszélt a gyerekekhez, a fákhoz, a növényekhez, az állatokhoz, vidáman és kifogyhatatlanul. Lénye sugárzóan erős volt és ugyanakkor önfeledt: a „nagy kicsinyek” közül való. Vagyis: anélkül, hogy „alázatos” lett volna, maga volt az alázat s a nagyra nőtt szabadság. Amit azonban legmeggyőzőbbnek éreztem benne, makulátlan öröme volt. Mert miféle öröm is volt ez?

Ha egyetlen tanulságban kellene jellemeznem, azt mondanám: olyan öröm volt, amiben a lélek egyedül készülhet fel minden, ha kell, a legnagyobb szenvedés elviselésére is. Mi, akik valamennyien boldogságra törekszünk, valójában innen állunk még az örömön, s természetesen a szenvedések elviselésére se vagyunk készek, érettek. Csakis aki eljutott az igazi örömre, rendelkezik azzal a titokzatos többlettel, ami nem fél többé a szenvedéstől se. Megérkezve az alázat és a szeretet birodalmába, úgy látszik, az addig érvényes félelmek és kategóriák határai és válaszfalai leomlanak, megsemmisülnek és elévülnek. Anélkül, hogy az ilyen szív a továbbiakban bármiféle könnyítést kapna földi sorsában, úgy tűnik, mégis szabad már. Mer örülni alázata királyi merészségével anélkül, hogy megtervezné örömét. Nem „fazonírozza” többé boldogságát, nem a sekély végtelent keresi többé, amiben azért bármikor le lehet állni.

Chesterton azt írta egyszer, hogy a gazdagok azért unatkoznak, mert pénzükkel mindig biztosítani tudják, hogy csakis saját magukkal találkozzanak szembe, míg a szegények kénytelenek a világ változatosságát, a szerencse unaloműző forgandóságát elviselni. Valahogy így vagyunk a boldogsággal is. Úgy, ahogy azt Isten önmagát nyújtva fölajánlja nekünk: véghetetlen valódiságával visszariaszt bennünket. Mi nem az egyetlen oszthatatlan örömöt, hanem a saját örömünket keressük. Egyedül az alázatos szív merészel a szeretet nyílt tengerére szállni, s megtapasztalni azt, ami minden elképzelést fölülmúl. Azontúl biztonságban van már, s történjék vele bármi is, valamit a legfontosabból már visszavonhatatlanul megértett.

Az üzenet

Szántó Piroska mai kiállítása egyszerre három utat is kínál rendkívül érett művészete egyazon, közös fókuszába. Egy absztrakt utat, egy konkrétat, és – harmadikként – a szeszélyesen vezérlő fantáziáét. Mindezt csupán a kiállítás keretéül említem meg, jelezve azt a minőségi erőt, mely lehetővé tette e háromféle törekvés alapvető egységét, mélységes egymásra utaltságát.

Különös és ritka egyensúly uralja ezt a világot, az absztraktban „mutatva föl” a kimondhatót, a konkrétban a kimondhatatlant, s a képzelet pazarló játékában a valóság talpig aranyban didergő mulandóságát.

Megnyitóm szűkös keretén belül természetesen nem vállalkozhatom teljességre. Legszívesebben arról beszélnék hát, ami a kiállítás anyagából – hármas egységéből – leginkább megragadott. A lenyűgöző szépségű kálváriasorozatról.

Egy mai francia gondolkodó azt tanítja, hogy világunkban a konkrét az, ami magjában valóban kimondhatatlan. Például az emberi arc. Mi rejthet számunkra direktebb, sorsdöntőbb és ékesebben szóló, parancsolóbb üzenetet, mint amit az emberi arc – egy-egy ember arca – közöl velünk, anélkül, hogy valaha is ki tudnánk fejezni egyszeri, fogalmi nyelvre lefordíthatatlan „megbízatását”? A fantáziában fölfrissülve és az elvontban megbizonyosodva (mintegy megpihenve) valamiképpen így tér meg Szántó Piroska kutató, kreatív képzelete is újra és újra a konkrét alázatosan egyszeri és mégis kifürkészhetetlen „örökkévalóságába”.

Persze, akad azért itt is kimondható „üzenet”. Személyes művészi és emberi kapcsolódás segített hozzá ahhoz, hogy rövid kommentárt fűzhessek a kálváriák áhítatos, áldozataikkal gyöngéden egybeolvadó kőkeresztek Jézusához. Aki itt függ, ez a Jézus, ez a Jézus már a jobb és talán a bal lator is egyben, úgy, ahogy a szégyenben és a tetanusz kínjában ember és Isten, a leölt bárány és a közönséges bűnöző egyek lettek, barátok, örökre és szétválaszthatatlanul. Mi több: senki ezentúl különbséget nem tehet közöttük. Igazságuk mélységes csöndjében az isteninek és a humánusnak számomra e legfontosabb üzenetét adatott meg e vásznaknak utoljára még kimondaniuk.

Megnyitómon tűnődve – mintegy menet közben – rövid verset írtam a Szent Latorról, ki a középkorban ritka megbecsülésnek örvendett, s alakja a barátság szimbólumaként élt a nép szívében. Befejezésül álljon itt e néhány, a képekhez váratlanul társult verssor, legközelebbi barátomnak, Törőcsik Marinak ajánlva.

A kiállítást szeretettel megnyitom.

Jegyzet

Ami elveszett

Amennyire a kutató észnek, a kísérletező szellemnek örömöt szerez a világ ok-okozat láncának fölfejtése, az ember sorsának, személyiségének és érzésvilágának egészével bizony kevésnek találja és ridegnek ezt a puszta ok és okozati rendszert, s kénytelen-kelletlen más táplálékokat is keres magának. Így menekül az álmodozásokba vagy az élvezetek hajhászásába, s kimerülve a hazugságba és közönybe. Mert a világ rideg ok-okozati zónáját reálisan egyedül a szeretet haladja meg.

A szeretet nem kérdez. Pontosabban egyedül a szeretet számára indokolt maga a lét, egy konkrét ember léte. Semmiféle filozófia nem tudja megindokolni egy konkrét ember konkrét jelenlétének értelmét. Ez egyedül a szeretet számára indokolt, ennek értelmét egyedül a szeretet nem kérdi meg, mi több, a szeretet talán nem is egyéb, mint a létezés szélességi (ok és okozati) szintjének meghaladása, túllépése és vertikális szintjének befogadása, vagyis mélységének a megértése. Ilyen vonatkozásban a szeretet minden filozófia meghaladása egyben.

De ez még nem minden. A szeretet következő csodája, hogy bár mindig konkrét, lényege szerint valójában az ember legegyetemesebb élménye. Aki valóban szeret valakit, valójában mindenkit szeret, senkire nem féltékeny, senkitől semmit és senkit nem kíván elvenni. Először és mindenekelőtt nagylelkű. A lét teljes egészében szeretetre méltó és mélységesen indokolt számára.

Ugyanakkor senki olyan tisztán nem látja, mint az, aki szeret, hogy az, akit vagy amit szeretünk (legalábbis a világ ok és okozati szintjén) halandó és veszendő. Innét minden szeretetünk tragikuma, valódi keresztje, boldogságunk könnyei, minden remekmű tragikummal párosult szárnyalása. Minden szeretet: tiszta öröm és tiszta szomorúság, anélkül, hogy a kettő keresztezné vagy kisebbítené egymást. A szeretet reális. Mi több, egyedül a szeretet képes először reálisan tudomásul venni a világot. Fokozott tisztánlátás, és ebben döntően különbözik minden hamis bálványtól, minden hamis „kitöréstől”, amit az emberiség kábulattal és élvezethajhászással próbál „beszerezni” magának.

A szeretett lény a szerető lélek számára: abszolút érték, örök és halhatatlan. De a szeretet, épp mivel tisztánlátó, először fogja föl igazán a másik és ezzel mindannyiunk veszendőségét, földi halandóságát is.

Ebben az összefüggésben érthető csak igazán Jézus kinyilatkoztatásának súlya, amikor is arról beszél, hogy az Emberfia azért jött a világra, hogy megkeresse, ami elveszett.

Mert ez az ígéret nemcsak az egyes bűnösökre vonatkozik, hanem éppen a szeretet eleve való egyetemességével mindarra, ami mindannyiunkban elveszett. A szeretet eleve isteni, tragikus boldogsága számára valóban Isten szájából hangozhatott csak el ez a „kiegészítés”. S hogy ez a megváltott öröm és megváltott szeretet mit jelenthet, földi szív azt valóságában föl nem foghatja.

Jegyzet

Mauriac ravatalánál

Gabriel Marcel meghívására féléves tanulmányutat tettem Európában. Ha most emlékeimben visszalapozgatok – miről is számoljak be elsőnek? –, azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra választásom.

Ifjúságomban a nagy oroszok után Mauriac volt számomra a következő jelentős fölfedezés a regényírás birodalmában. Mondatai valósággal arcon leheltek. Hogy a modernség semmi egyéb, mint az örök emberinek örökös aktualizálása: tőle tudtam meg. S ő tanított meg még valamire: a nagy író föloldhatatlan magányosságára.

Persze, ezt a magányt azelőtt is ismertem. Rimbaud, Baudelaire magányát. De Mauriacé ezeknél is meglepőbb volt, mondhatnám, a magány egy mélyebb változatával lepett meg. Mauriac ugyanis a büszke különállás helyett az Egyház legősibb értelmében vett közösségi melegét választotta szálláshelyéül. S mégis: írásai épp alázatuk pontosságával, azzal, hogy az igazi kicsinyek hangját tolmácsolták az irgalom irgalmatlan hűségével – hosszú időn keresztül „gyanúsaknak” számítottak.

Halála hozta a másik meglepetést. Most épp fordítva: a fölvonuló tömeget s a hivatalos elismerést találtam elidegenítőnek. Nagyságának különös magányát a katonai pompa, ha lehet, talán még a kezdőévek gyanakvással teli sikereinél is jobban kihangsúlyozta.

Koporsóját az Akadémia lépcsőjére helyezték el. Kétoldalt a kormány és az akadémikusok tribünje; szemben a katonai díszszázad; körös-körül a nép gyűrűje.

A vakító reflektorfényben azonban időnként madarak repültek át, rendetlen árnyékokat hajítva az épület fogalommá vált kupolájára. De ez a „rendbontás” mindennél inkább őt idézte; oly jellemző volt rá, annyira az ő „pillantására” termett. Legstílszerűbben, úgy hiszem, ezek a „véletlenül” idevetődött madarak búcsúztatták.

S támadt még egy „repedés” a zavartalanra tervezett rendezésen. A miniszteri búcsúztató közben egy kiskatona kiájult a feszes oszlop utolsó sorából. Az „incidens” a közel állók figyelmét percekre elvonta a beszédtől. Személy szerint mégis úgy éreztem, s ismét nem véletlenül, hogy épp e hirtelen zavar illett hozzá, a „repedések krónikásához”.

Az ünnepség végén, amikor a tömeg elvonulására került sor, még az eső is megeredt. „Mauriaci eső” – fordultam hátra barátomhoz. Bólintott, elmosolyodott. A kiskatona és a madarak után a felhők is megérkeztek végre. Pontosan úgy, ahogy a mesékben szólal meg a végtanulság: egy nagy író tollát se a gyanakvás, se az ünneplés nem képes kettétörni.

Jegyzet

Válasz helyett

A minap valaki megkért, mondjam el egyik emlékezetes gyerekkori karácsonyi emlékemet. Zavarba jöttem. Hogy miért? Talán a „választék” bősége miatt? Nem, ez így pontatlan volna. Hát akkor? „Karácsonyi emlék” címén épp ezt szeretném megírni.

Az történt ugyanis, hogy a föltett kérdésre, részletek helyett, valami módon gyerekkorom egésze rohant meg. De a két ige, mit előbb használtam, máris rossz, hiszen ez a kép nélküli, képeken túli emlékkép oly intim volt, hogy jelenléte leginkább az égbolt mozdulatlanságára hasonlított. De miért jutott eszembe gyermekkorom egésze? Azt hiszem, azért, mivel a gyerekkor, és épp egészében, épp lényege és egésze szerint: karácsonyi.

És ugyanez természetesen fordítva is igaz. A karácsony hangulata, szertartása, szimbolikája, ezer népszokása – soroljam még? – szinte mindent fölmutat, ami szép és igaz a gyermeki érzékenység világában egyáltalán föllelhető.

Ahogy a karácsony a megtestesülés csodájával együtt valamiképp az örök gyermeki legszebb megfogalmazása, éppúgy minden, még a legszomorúbb gyerekkor is, „karácsonnyal terhes”.

Abban, amiben minden gyerekkor találkozik, ott, azon a „ponton” – úgy érzem, öröktől ott áll mindannyiunk karácsonyfája. Megváltásunk záloga egyetemes betlehemi csillagával.

Ezért hozott hát zavarba a kérdés, s merült fel bennem válaszul egész gyermekkorom – némán és kimondhatatlanul.

Gabriel Marcel otthon

Párizsi tartózkodásom második napján, egy esős nyári délutánon, pontosan öt órakor csöngettem először az ajtaján. Mint mindig, most is féltem az első találkozás nehézségétől, túl a nyelvi akadályokon, a gesztusok, az emberi szótár kiszámíthatatlan eltérései miatt.

Marcel – a francia és a világkatolicizmus nagy gondolkodója – túl van a nyolcvanon. Fürgén mégis ő maga nyitott ajtót, s már az első pillanatban „hangot talált”. Megdicsérte pontosságomat. De zavarom leküzdésében nemcsak ő segített „mesterien”. Segítségemre volt az egész lakás – intimitásával, bájával, s mélységes személyességével. Annak a bizonyos egyéni szótárnak a kibetűzésére, amiről előbb szóltam, elegendő volt a párnázott karosszékre, a nyitott zongorára, a fényképekkel teletűzdelt falitükörre pillantanom.

Csak így történhetett, hogy a teánál már gyermekkorom emlékeinél tartottunk. Ezt az első teázást különben sem fogom elfelejteni. Akkorra már hárman voltunk: uzsonnára sógornője szobájába mentünk át, akivel felesége halála óta együtt lakik. A szeretetnek, a szellemnek és a családiasságnak valami idáig általam ismeretlen finomságú szálai fűzik össze ezt a két embert. Mindkettőjük szeme világa bizonytalan, tekintetükben nem az él, amit látnak, hanem amit szívükben hordanak. Jelenlétüknek ez valami sajátosan etruszk színt kölcsönöz, s ezt a hasonlóságot csak növelte, hogy az idős hölgy, akárcsak az etruszk sírok feledhetetlen mosolyú szoboralakjai – betegsége miatt asztalhoz is már csak antik módra, félig fekvő tartásban tud odaülni.

A teát és a süteményt zene követte. A zene lett a szobában a negyedik személy. De ők ketten, a két öreg is valahogy megsokszorozódtak; az én nevemben is figyeltek, s ahogyan tudnak valakiért imádkozni és valakiért élni, ők valahogy ilyen fokon, értem is, másokért is, azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: mindenkiért hallgatták Schubert csodálatos kvintettjét – amit különben forgatás után rögtön nekem is ajándékoztak.

Persze beszéltünk filozófiáról és irodalomról is. De ami az első, majd későbbi látogatásaim során valójában megbűvölt: az ennek a ragyogó, ma is eleven szellemnek szinte fényességig erős emberi jósága volt.

Ahol lakik, a de Tournon utca ma már ugyancsak zajos vidék. Marcel lakása számomra mégis Párizs csendjét testesíti meg, azét a régi Párizsét, amiről nosztalgikus szeretettel beszélt. Bár ez a csend bizonnyal az ő személyes csendje volt, a bölcsességig megérkezett szív és elme békéje.

Jegyzet