Takács Zsuzsáról

Jó szó volt az „új hullám”: egyszerre jelentett művészi iskolát és nemzedékváltást, az egyszeriség esztétikai rangjára emelve a törvényszerűt. A nemzedékváltás hullámverését évről évre tapasztaljuk. Arra a tavaszi olvadással egybeeső látványra gondolok, amikor a gyerekkor jótékony rejtekéből egy-egy nemzedék „színre lép”, tetőzik, fölragyog, csapatostól, szépsége teljes fegyverzetében érvényesítve jelenlétét. A művészetben ez a nemzedéki hullámverés szakaszosabb ugyan, de éppoly törvényszerű. S bár a tehetség individuális, mégis – szinte kivétel nélkül – a nemzedéki hullám ereje aktualizálja, emeli magasba, súgja neki a közös mélység és az egyszeri lendület pótolhatatlan eleve tudását.

Minden új nemzedék tud valamit a világról, eleve tud valamit, ami az előző nemzedék számára már reménytelen. Engem ez a tudás gyönyörködtet (keserít el) leginkább: segít élni (talán) és meghalni (minden bizonnyal).

Takács Zsuzsa kétségtelenül egyik legfrissebb és legígéretesebb megtestesítője annak az „új hullámnak”, mely leváltja nemzedékemet, a nemzedékváltás irgalmával és könyörtelenségével, szorongatásával és fölmentésével. E hullám széthúzódik, de gerince elvéthetetlen. Tóth Judit, Székely Magda, Tandori Dezső – kétségtelenül úgy jelentkezett, hogy tudta mindazt, amit mi megszereztünk, s valamit, amit mi már sose birtokolhatunk a dogok evilági sorsából. Mégis: velük az élet segíti a bennünk dolgozó elmúlást, s nem tulajdon pusztulásunk.

Személy szerint olyan pillanatban írom e sorokat, amikor egyszerre beszélhetnék „az atléta haláláról”, a „hosszútávfutó magányosságáról” és a „stafétaváltás” fölmentő, végső újdonságáról, haláltusájáról, boldogságáról. És épp csak szólni tudok Takács Zsuzsa költészetéről is – hiszen számomra e költészet is a generációváltás tényét jelenti elsősorban. Túl a személyes értékelésen: benne is elsősorban nemzedékének „természetes” eleve tudását csodálom, szeretem legjobban. De ez nem jelenti azt, hogy ne lássam meg benne az egyénit, hibáival és erényeivel, azt a meglevő vagy alakuló, vagy olykor még csak lehetséges szerepet, mit társai közt betölt vagy ígér egyelőre.

Két vonását emelném ki: hangjának tisztaságát s egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omlékonyabb külső és belső vidékeit.

A bizonytalanságot, az egyre növekvő zavart és bizonytalanságot mind nagyobb gazdagságra fordító hűség; tévedek, ha ezt látom e költészet legbensőbb törvényének, értékének és sorsának?

Minden igaz költészet kívülről megragadhatatlan, egyszeri sakkjátszma, mit csak utólag értékelhetünk. Ami bizonyosat nyitás után mondhatunk, nem több, mint hogy a játszma valódi. Valódi játszmának indul Takács Zsuzsa nyitása: egy valódi költészet széles és gazdag kombinációit, kibontakozását rejti magában.

 

Jegyzet