Katolikus szemmel (XXIX.)

Régi mondás, hogy a lángelmét hajszál választja el az őrülttől. Ezt a hajszálat azonban a régebbi korok lényeges távolságnak, perdöntő mértékegységnek érezték. A művészetben az őrület nyílt divatja új keletű, s egybeesik a primitív művészet és a gyermekrajzok kultuszával.

Nyilvánvaló, hogy túl a külsőséges stílusjegyeken, az őrültek, a gyermekek és a primitívek művészetében századunk elsősorban az autentikusságot tiszteli. Azt, hogy ezek a művek a legkevésbé gyanúsíthatók bármiféle külső megfontolással, bármiféle manipuláltsággal. Legvonzóbb értékük, hogy föltehetően hiányzik belőlük mindenfajta szándékoltság, ügyeskedés, kiszámítottság. Korunk, épp mert kiveszett belőle a csendes visszavonulás szinte minden erénye, kerülő úton igyekszik visszatalálni az önzetlenség maradék szigeteire, a gyermekek, a primitívek világába.

Szomjúhozzuk a tanúk nélküli vállalkozást, vagyis azt a bizonyos „rejtekben mondott imát”, s azt a bizonyos jobb kezet, aminek jótettéről még a bal kéz sem tudhat. Ez a valódiságszomjunk (amire közben csaknem tökéletesen képtelenné váltunk) ma már valóságszomjunknál is erősebb. Ezt a szomjunkat ezért egyedül az autentikusságra való törekvés csillapíthatja. A művészet forradalma helyett a művész személyes életének forradalmasítása? A csend forradalma? A jobb kéz magányos betűvetése? A tanúk nélkül megvalósított „jó”, egyedül az egyedülvaló Istennel?

A század efféle szomjúsága vitathatatlan, ugyanakkor az örökös publikációban élő emberről nehezen elképzelhető, hogy hátat fordít „tükreinek”. Hiszen valóságának tulajdonképpeni súlya már átköltözött „tükreibe”, ezeket összetörni ma már egyet jelent számára a megsemmisítő halállal.

Mégis előbb-utóbb a „tükörből” vissza kell találnunk a valóságba, ha mindjárt a belső halál, a tökéletes alázat mélypontján át vezet is ez a visszaút. „Amíg a mag meg nem hal…”

A fiatalság életformaváltása, úgy tűnik, minden direkt életszomja ellenére, mintha erről a „halálos”, de egyedül éltető tudásról árulkodna már. Az, amit gyakran közönynek nevezünk bennük, s ami gyakran valóban csak közöny, vagy éppenséggel a semmi megkívánása. Legtöbbször mégis egy új és leküzdhetetlen valódiságszomjról tanúskodik.

Persze az áttörés nem egyszerű, mivel többé semmi formai merészség nem adhat igazában fölmentést alóla. A „tükörutak”, a „tükörmegoldások” ideje lezárulóban, s a művészet függetlennek és formainak tűnő kérdései is pascali súllyal nehezednek ránk. A lárma után a „halálos megújulás” csendje következnék?

 

(Új Ember, 1969. december 28.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]