A XXI. század miséje

A templom szent hely, a „mindenség tengelye”, így vagy úgy, szinte kivétel nélkül, minden vallás számára, Isten különleges jelenlétének és imádásának rendelve. Keresztény terminológiával: az „Atya háza”.

Számunkra azonban – és épp a szentmisében – a templom bizonyos értelemben drámai jelentést is kapott, színtere lett a Fiú megújuló áldozatának. Mikor a zsinat megújította a szentmise néhány formai elemét, nem tett mást, mint fokozott hangsúlyt adott Jézus eredeti szándékának, aki az utolsó vacsorán lényegében már a liturgia nyelvén elővételezte kereszthalálát.

Ősi és eredeti értelmében a szentmise nem ima, még csak nem is közös imádság, hanem lakoma, közös cselekedet, részvétel a Fiú áldozatában. Olvasva az Evangéliumot, láthatjuk, hogy Jézus meghívása mindig kettős. Eggyé szeretne válni velünk, és maga köré kíván gyűjteni minket. E két formában egyszerre van jelen az Atya és a megtestesült Ige szándéka. A liturgia nyelvén az oltár köré csoportosuló gyülekezet az, amire Jézus földi életében áhítozott. Újra és újra maga köré akart gyűjteni minket. Ezért lett asztallá az oltár, méghozzá közös asztallá: Isten és ember drámájának, s baráti megbékélésének kettős szimbólumaként.

Ma, amikor annyit beszélünk elidegenedésről és elmagányosodásról, s ugyanakkor az emberi együttélés új formáiról, lehetetlen nem fölismernünk az isteni szeretet csodálatos formateremtő erejét, azt, ahogyan részvételünket örök áldozatában szinte betű szerint előre megfogalmazta számunkra. Ha valaha, ma kezdjük igazán érteni a szentmisének nem csupán lényegét, de hasonlíthatatlan hogyanját is.

Franciaországban, ahol a liturgikus megújulás már jóval korábban elindult, a szentmisén való részvétel szinte egyértelmű a szentáldozással. A „jövő miséje” – ha szabad ezt mondanunk – kétségtelenül a részvétel, az Istennel való „közös ügyünk”, s áldozatából való részesedésünk lesz, s egyre inkább háttérbe szorítja a jelenlétnek azt a formáját, mit talán tévesen, de annál találóbban „szentmisehallgatásnak” neveztünk.