Napirenden

a fiatalok lázadó életstílusa, s ezzel kapcsolatban egyre több szó esik arról, hogy – kivált Amerikában – e fiatalok közül egyre többen élnek a legkülönbözőbb kábítószerekkel. A chicagói The Critic-ben páter Greeley igen érdekesen, vallásos szemszögből elemzi a problémát.

Véleménye szerint a veszélyes hullámnak kétségtelenül pszeudovallásos jellege van. Elfajzott rokona az autentikus misztikának, de kétségtelenül rokona. A páter szerint az egyház nem ismeri föl eléggé e veszélyes jelenséget, s ezzel együtt a mély és valódi szükségletet, vallásos szomjúságot sem, ami az ifjúság tömegeiben él, ha adott esetben mindjárt téves „értékekkel” csillapítják is éhségét és szomjúságát.

S ez így igaz. A „példás kereszténység” erősen külsőségesre hangolt ideje lejárt. Nemes tévedéseink közé sorolhatjuk. Kevésnek bizonyult. Valaki lehetett példás polgár, de ma már semmire se elég az a vallásosság, amit „példás kereszténységnek” nevezhetnénk.

Az evangéliumi kereszténység nem ez. Radikális döntés, végletek egyensúlya, nagy örömhír és kereszt, de semmiképp se „középutas” megoldás. Lelkek egyessége, mezítelen és elemi együttes még „társadalmi” szinten is.

És kétségtelen, hogy egyedül ez az evangéliumian értelmezett egyház vállalkozhat ismét végletes tapasztalatokat és megrendüléseket átélt korunk megértésére és eligazítására. A korszerűség sokat hangoztatott törekvésünk, de a korszerűség nagyon kétélű valami. Az „áramlat” alatt rendszerint rögtön meglelhetjük a mélyebb „ellenáramot”. S ha az egyik korszerű, többnyire csak látszatra az, a valódi minden bizonnyal a mélyebben fekvő, az, amelyik ma még csak ellenmozgásnak tűnik. Lám, fejünk fölött egy feltartóztathatatlan mechanizálódás, s közvetlenül alatta, nem egy sofőr típusú, de a különcködés patetikus közönyébe burkolózó fiatalság. Sok mindent mondhatunk rájuk, de egyet nem vitathatunk el tőlük: az ember, az emberi játékterének a védelmét.

Hozzájuk a vallás nem „korszerű”, de legmélyebb tolmácsolásában juthat el egyedül. Sokkalta szomjasabbak Keresztes Szent Jánosra, mint Teilhard de Chardinre. Csak nem tudják. Az egyház feladata lenne megmondani nekik, de nem adagolva, hanem úgy, ahogy van, egyszerre és egészben. Ahogy Isten világa adja oda magát a ma született csecsemőnek, teljesen és fönntartás nélkül utolsó csillagáig.

És meg kellene nekik ugyanakkor mondani azt is, hogy a „nagy elragadtatáshoz” itt csakis a meredek utak vezetnek. Hogy igazuk van, az egy az egyhez valóság abszolút hétköznapján lehetetlen megállni, hogy vagy lefelé vagy fölfelé transzcendál minden lelkes teremtmény, s igaz, a lefelé útnak is megvan a maga „szédülete”, de az, ami fölfelé vezet, az az út – lemondással indul. S ez nem kevés. Az ember az egyetlen, aki le tud mondani arról, amire módja lenne. Így jelenti be igényét minden elérhető közül az abszolútra és elérhetetlenre. Nem az elképzelhető, és elérhető, és beszerezhető „paradicsomokra”, hanem az elképzelhetetlenre és beszerezhetetlenre, a valódira, amit Isten tartogat számunkra. S ezért a paradicsomért nem elég merésznek lenni, ehhez alázat kell; nem elég élni, sőt halni sem, ezért úgy kell meghalni, hogy türelmesen életben maradjunk a valóság nehéz és kemény meredeke számára. Nincs más közvetítő út számunkra.