Samuel Beckett

az idei irodalmi Nobel-díj jutalmazottja. Személyében nemcsak korunk egyik legkiválóbb művészét tiszteljük, hanem a mai avantgárd talán leghitelesebb alkotóját.

Beckett az abszurd irodalom legkövetkezetesebb és legmélyebb forradalmára, annak ellenére, hogy ízig-vérig klasszikus alkat, vagy épp azért. Amíg a legtöbb modern törekvés erősen romantikus jellegű, Beckett esszenciálisan tömör, mintha Racine geometrikus eksztázisát és Pascal feneketlen töprengéseit folytatná, idézné.

Nem véletlen, hogy híres művének címihletőjét kritikusai Simone Weilben látják. Beckett címe: En attendant Godot (Godot-ra várva), Weilé: Attente de Dieu (Istenvárás). Nem véletlen, mert az az „abszurd pont”, mellyel Beckett farkasszemez, nem egyéb, mint a Kereszt két ágának metszéspontja, igaz, szinte kizárólag a földről nézve. Nem embernek való látvány. Hogy Beckettnek van ereje szembenézni vele, hazugság és önámítás nélkül, olyan erőforrásra vall, ami a legmélyebb hit közelségét feltételezi, s közvetlen rokona Keresztes Szent János „éjszakájának”.

Tudjuk, Beckett egyre lassabban, egyre gyötrelmesebben dolgozik. Szenvedélyes gondolkodó létére nincsenek elméleti megnyilatkozásai. Mindig az ellentmondások szívéből ír, szavai ezért hatnak centrális erővel, fokozhatatlan plaszticitással, jóllehet a nyelv legmostohább határvidékein születtek.

Munkássága „embertelenségében” humánus, „hitetlenségében” hívő: igazi sarkvidéki expedíció. Korunk talán egyetlen művésze, aki úgy mert egyedül maradni művészetével, ahogy az minden tisztátalan mellékíz nélkül már-már vallásos állapotnak mondható, s ahogy csak Kierkegaard Ábrahámja maradt egyedül Istenével hite merész alázatában.