Egyén, nemzet, emberiség

Idő és tér, mennyiség és minőség, elvont és konkrét, test és szellem rendjében élünk. Minden egyén egy nemzet, egy faj és az emberiség tagja. Bármelyik kategória abszolutizálása eltévelyedést jelent, és könnyen szerencsétlenséghez vezethet. Ezt az alapigazságot könnyű belátni, de a különböző érdekek miatt rendkívül nehéz betartani. Annál is inkább, mivel az önző érdek a legleleményesebb az önzetlen érvek gyártásában.

Vajon milyen „kulcsot” kínál a kereszténység számunkra, milyen eligazítással szolgál a dinamikusan egymásba fonódó földi érdekek és kategóriák szövevényében? Mit tanít az ember, a nemzet és az emberiség szerepéről?

Az egyén, bár része csak a nemzetnek és az emberiségnek, mégis a legmagasabb rendű egysége, hiszen egyedül ő képes gondolkodásra és alkotómunkára. A különböző kollektivitások ebben segítségére vannak ugyan, megtermékenyítik és ellenőrzik, de lényege szerint minden alkotás és fölfedezés egyes emberek nevéhez fűződik. Ilyen értelemben az egyén az emberiség legkisebb, s egyben legnagyobb teremtő egysége.

A következő vitathatatlanul új realitás a nemzeté. A család, s a különféle nagyobb közösségek lényegében még csak az egyének különböző logikus és adott kombinációi. A nemzettel azonban valamiféle vadonatúj, s tegyük hozzá, kiszámíthatatlan realitás jelentkezik. Legszembetűnőbb jegyeként a nemzeti nyelvet, ezt az egyszeri és összetéveszthetetlen konkrétumot jelölhetnénk meg. A nemzeti nyelv kétségtelenül olyan jeladása a „természetnek”, mely valami újat akar tőlünk, olyasmit, ami nagyságrendben az egyén és az emberiség közé ékelődik, meglepetésszerűen, szinte illogikusan, mint a konkrét valóság nem logikus, hanem sajátos színtörése.

A nemzet ily módon az ember sajátos szférájának a „helye”, ahogy az emberiség az egyetemes szféráé. A konkrétum mindig sajátos és egyetemes. A konkrét ember sajátossága kollektív, társas fokon a nemzetben, egyetemessége az emberiségben tükröződik. E két nagy kollektivitás az egyén számára a sajátos és az egyetemes legfőbb iskolája, ahol szolgálnia kell és vizsgáznia.

A sajátos szféra, vagyis a nemzet, a konkrét emberi lét „esetlegességeinek” megszentelődési helye. Kollektív szinten tehát mindaz, ami emberi létünkben sajátosan egyszeri, a nemzetre tartozik. Viszont mindaz, ami egyetemes, az emberiségre.

A hívő keresztény minden gondját végső eligazításul Isten színe elé terjeszti. Önzetlenségének biztosítékát egyedül tőle reméli, az ő atyai útmutatásától várja. Tőle, akiben a legtárgyilagosabban s a legintimebben élheti át emberi sorsának mindhárom aspektusát, nevezetesen mindazt, amit egyéni élete, nemzete és az emberiség szolgálata ró rá. Isten teremtő részvétele és fölülállása a hívő számára ilyen értelemben a „tárgyilagosság megszentelését” kínálja.