Vasárnap Athénből

Múlt vasárnap délután egyenes adásban láthattuk Athénből az európai atlétikai bajnokság zárószámát: a maratoni síkfutás döntőjét. Nevéhez híven a 42 kilométeres távot Marathóntól Athénig futották az atléták. A mezőnyt két kamera követte. Az egyik helikopterről, a levegőből, a másik közvetlen közelről, autóra szerelve közvetített. Így felváltva láthattuk hol az egész mezőnyt, beágyazva a csodálatos tengerparti tájba, hol a két legjobb futó döntő harcát a végső győzelemért. Ezek a közeli fölvételek páratlanul dokumentálták a verseny „emberi” aspektusát. A képek többnyire mellképekre vagy magára az arcra, a futók arcára szűkültek, mintegy a küzdelem „belső drámájára”, a sportteljesítményen túl a lélek erőpróbájára.

Idáig ismeretlen fokon láthattuk, hogy a jelkép, a példa, amivel életpályánkat a hosszútávfutó erőfeszítéséhez hasonlítják, bizony nem véletlen. A maratoni futás eleve erkölcsi szépségével vált történelmivé. És mennyi aszkézist, gyakorlatot, okosságot és időbeosztást követel ez a versenyszám azóta is. De mindez még nem elég. E hosszú távon előbb-utóbb holtpontra jutnak a futók, s kérdéses, vajon túljutnak-e rajta? Ha igen, az elnehezedett test ismét szárnyra kap, mintegy föltámad „halálából”. Ezt láttuk most is a képernyőn. A belga futó kétperces „leadhatatlannak” tűnő előnnyel vezetett szinte a célig angol ellenfele előtt. Hogy az utolsó percekben az angol fiú mégis elhúzott mellette, ezt nem csupán okosabb erőbeosztásának köszönhette. Az angol atléta futásának könnyűsége többről vallott: túljutott előbbi holtpontján, erőfeszítése sivatagos szakaszán. S ha adott esetben tévednék is, nem tévedek abban, amit „szárnyra kelt lábai” példáztak, amit győzelme szimbolizált.

Azt: hogy még itt, a salakpályán, a sport világában, a tisztán testi megfogalmazásnak tűnő szinten sincs kibúvó. Át kell küzdenünk magunkat a holtponton, a sivatagon, a vereségen és a „halálon” ahhoz, hogy megérkezhessünk a győzelem valóságába.

 

Jegyzet