Simone Weil sírjánál

A Queen Elizabeth Hallban rendezett költői világfesztivál alkalmából érkeztem pár napra Londonba. A zsúfolt program ellenére már első alkalomkor megkértem házigazdámat, tegyék lehetővé, hogy szombaton – amikor is nem volt fölolvasásom – Ashfordba mehessek.

Így is történt. Pontosan 11 óra volt, amikor a fesztivál titkárnője ütött-kopott kis autójával „előállt”.

Ashford mintegy 80 kilométernyire van Londontól, tekintettel azonban a hétvégi forgalomra, közel másfél óráig tartott, amíg a városból „kikeveredtünk”. A ragyogó reggelt addigra borús délelőtt, majd felhős dél követte. Végre szabad úton futottunk. Körül a kenti táj, mit „Anglia kertjének” is neveznek.

Ez az út Londontól Ashfordig volt utolsó útja Simone Weilnek, mit szállásadónőjének, Closon asszonynak társaságában tett meg, szintén autóval, 1943. augusztus 17-én. A londoni Middlesex kórházból szállították át súlyos betegen, éhségtől kimerülten az ashfordi Grosvenor szanatóriumba. Az akkori autószegény háborús világban az út nem tartott tovább két óránál. Mi viszont már közel háromórás autóút után érünk a volt szanatórium épületéhez, ahol most rendőrkadét iskola van, s a szomszédos újtemetőhöz, ahol Simone-t 1943. augusztus 24-én eltemették.

Azt mondják, jellegzetes angol kisvárosi temető az ashfordi. Lapos, füves kis négyzet alakú sírkert, bokor alig van benne, mögötte dús liget, de már túl a kerítésen. Mégis nehezen találom meg a sírt, mivel a sírkő – szemben a könyvekből ismert fényképpel – nem áll, hanem laposan fekszik a földön. „Simone Weil – 3 février 1909–24 aout 1943”.

Mindig vágyakoztam fölkeresni ezt a helyet, s most valahogy nem tudok mit kezdeni a pillanattal. Alisa Wade kisasszony pár lépésnyire magamra hagy. Elmondok egy Miatyánkot, s nagy kínosan háromszor-négyszer elkattintom a fényképezőgépemet.

Elhatározzuk, hogy a szabadban ebédelünk. Pedig az idő esőre áll, arra a bizonyos József Attilá-s esőre, amikor is hopp, egy csepp máris a kezemre hullt – szinte emberien, fokozhatatlan intimitással.

Derékig érő fűben taposunk „fészket” magunknak. Hirtelen eltűnik a világ, csak mi ketten vagyunk Alisával, meg a földre kirakott elemózsiás kosár, és nehezen megtalált francia szavaink.

„Tulajdonképp – bököm ki végre – ez a kirándulás idegen volt Simone Weiltől. Mégis jólesett az érte hozott fáradozás”. Wade kisasszony szemüvege mögül hallgatva néz rám.

Délután hat óra, hirtelen kitisztult, napsütéses, már-már lángoló délután, amikor Londonba visszatérünk.

 

(Új Ember, 1969. augusztus 3.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]