A különös szféra

Miután Péter elárulja mesterét, nem sokkal rá Jézus rábízza anyaszentegyházát. Miután ugyancsak ő megijed a csodálatos halfogás gazdag eredményétől, Jézus tüstént egy sokkalta nagyobb feladatot ruház rá. Péter: „Uram, menj el tőlem, bűnös ember vagyok”. Mire Jézus: „Ne félj! Ezentúl az emberek halásza leszel”.

Ha föl kellene állítanunk e rendkívüli megbízatások közös képletét, azt mondhatnánk, hogy Isten épp akkor oszt ki ránk valódi szerepet, amikor esendőségünket, kicsinységünket beláttuk. Ez hozzátartozik Isten „stílusához”. Amiből viszont logikusan következik az is, hogy a legjobb képességekkel megáldott embernek is éreznie kell, hogy csupán eszköz és közvetítő, átkelőhely Isten számára. Erényeink mind végesek, egyedül az alázat teszi őket végtelenné. Ezért elengedhetetlen az alázat, s ilyen értelemben a bűn – pontosabban elkövetett bűnünk őszinte felismerése – Isten véghetetlen irgalmából tulajdonképpen az alázat „mesteriskolája” mindannyiunk számára.

A kegyelem és az alázat szférájában lényegében „bűn és erény” egyformán szolgálhatja fölemelkedésünket, mivel az alázatos szívben Isten mindent, még a bűnt is jóra fordítja, míg alázat nélkül az „erény” sem ér semmit, sőt vesztünket okozhatja.

 

Jegyzet