Két látogatás a veszprémi várban

Több esztendővel ezelőtt, egy esős tavaszi napon jártam először a veszprémi püspöki palotában. Lehettünk vagy húszan, magyar és külföldi katolikus újságírók, akiket a Vigilia-ünnepség alkalmából Klempa Sándor apostoli kormányzó meghívott. Több éve ennek, de még ma is emlékszem a bemutatkozás első pillanatára, arra a nyitottságra és közvetlenségre, amivel házigazdánk fogadott. Esőtől ázottan, szárítkozva topogtunk még az elébb, s vidám diákcsapatként sütkéreztünk máris a fogadtatás őszinte derűjében.

Az egyházmegyei múzeum számunkra nem úgy nyílt meg, mint múzeum, hanem ahogy csak a gyűjtőszenvedély képes választottait önzetlen odaadásával kincseibe beavatni. Még alig szorítottunk kezet, s máris arra eszméltem, hogy Pierre Emmanuel egy ablakmélyedésbe húzódva Cervantesről beszélget, a Cervantes-kutatás új eredményeiről, fél karjával az ablakfélfának támaszkodó barátjával. Barátjával, mert a „témában”, férfiak módjára – máris barátok voltak, Emmanuel és házigazdánk, az érdeklődés és a „közös szint” íratlan törvénye szerint.

Írószemmel figyelve, pillanatra se lepett meg a hirtelen született barátság. Ellenkezőleg, tökéletesen helyénvalónak éreztem az ablakba húzódott két ember „közelségi fokát”. Elég volt ismernem kettejük esszéit, hogy szinte stilárisan érzékeljem szavaik és mosolyaik „metszési pontját”. Stilárisan, mivel az író egy másik írót mindig stílusából ismer fel leginkább. Emlékszem Klempa Sándor Cervantesről írt tanulmányára, abban is egyetlen mondat egyetlen szavára. A szó egy jelző volt. A mondat arról szólt, hogy Jézus, pontosabban a jézusi ember, kiket szeret. Többek közt: a nyilvános bűnösöket. Ezen a „nyilvános” szón akadt meg a szemem. A jelző az adott szövegben gyémántként világított. Író tudja, mekkora biztonság, ítéleterő, érettség és lemondás szükséges ahhoz, hogy adott pillanatban egy jelző szinte minden lehetséges szerepét betöltse. Én magam ebben az összefüggésben értettem meg először, hogy Jézus miért szerette a „nyilvános bűnösöket”. Nyilvánvalóan nem bűnük, hanem a rájuk nehezedő ítélet, a leleplezettségükben rejlő kínszenvedésük miatt. Az okos, ravasz, szívósan rejtekező bűnösökkel szemben ők a bűn erőtlenei, esettjei, dilettánsai. A Klempa-esszé minderről nem beszélt, csak a jelzőt választotta meg úgy, s állította oly módon oda, hogy bennem, az olvasóban félreérthetetlen fölismerés szülessen.

 

*

 

Így, ezekkel az emlékekkel indulok Füredről, most már másodszori látogatásra Veszprémbe, Klempa Sándorhoz, aki tíz éve kormányozza a veszprémi egyházmegyét. Húsz perccel előbb érkezem, korán van még, rövid sétát teszek a palota környékén.

Íme: a Fényes szelek színtere. Jancsó filmjébe valóban bevonta a tér minden mozdulatát, s egyszerűen kísérteties, ahogy a kövek és térbeli idomok minden váltására ráismerek, mint tulajdon emlékeim helyére.

Ezek után természetes, hogy az asztalnál is rövidesen szó esik a Fényes szelek-ről, s a vele kapcsolatos „incidensről”. Az őszülő főpap most is ámulatba ejt. Az irodalmi múlt kiváló ismerője és elemzője ugyanazzal az átéléssel foglal állást a közelmúlt merész filmalkotásával szemben, ahogy azt a régmúlt spanyol századok egy-egy remekének értékelésekor tette. „Pásztor volta” azonban distinkcióra készteti. Hangsúlyozottan didaktikus természetű észrevétele. Fájlalja a sokszorosan szóvá tett miseruha-jelenet formai részét, tudva tudván, hogy a film kontextusában ennek a részletnek a jelentése is tökéletesen kifogástalan.

– Sajnos azonban a pedagógiai szempontok… – és elmosolyodik, s utána pillanatra szomorú lesz.

– Számunkra sokkal szerencsésebb lett volna egy más formai megoldás. De hát nem is tudtam az egészről. Különben pedig Jancsó művészetét – és itt fiatalosan rám nevet – magam se vitatom, magam is rendkívül sokra értékelem.

 

*

 

Utoljára hagytam az asztal hangulatát, amiből a vendég talán legtöbbet tudhat meg a vendéglátó ház öröméről-gondjáról.

A veszprémi egyházmegye 550 templomával és miséző kápolnájával kiterjedt kormányzóterület. S ez a „gazda” legfőbb gondja. Köztudomású: a veszprémi egyházmegyei múzeum páratlanul gazdag, az esztergomihoz fölnövő gyűjteménye az országnak. Az asztalnál is bőven akad hát miről szót váltani: minden derűje mellett társalgásunknak van valami munkaebéd jellege. Ahogy a szőlősgazda, amikor megsétáltatja vendégeit, az se lehet csak séta; közben meg is erősít egy vesszőt, letép egy-egy levelet…

– Hogy van Emmanuel?

– Köszönöm, időközben „halhatatlanná” lett – és máris mosolygunk, közösen, a barátság örömével azon, hogy Emmanuelt tagjává, a „halhatatlan negyven közé” választotta a Francia Akadémia, meg azon, ami túl van minden emberi „halhatatlanságon”.

– Remek könyvet küldött Cervantesről. De sajnos, már nem tudok lépést tartani a jó könyvek áradatával.

E pillanatban ismét csak az író szemével nézem az ősz főpap időtlenül fiatal, tartózkodó jelzésekkel teleírt arcát, kéken tágra nyílt pillantását.

Nem írom le a hasonlatot, amit a szempár fölidéz bennem, csak megőrzöm magamban. Emlékül, útravalóul.

 

Jegyzet