Vádaskodó gyerekek

Franciaország Cissac nevű falujából közöl bírósági riportot a Paris Match. Több hónapos vizsgálati fogság után a bordeaux-i törvényszék fölmentette Robert Peyrigué tanítót, miután az ellene emelt panaszt hamisnak találta. A vádat egy kis iskoláslány, illetőleg annak szülei emelték ellene: a kislány ellen elkövetett állítólagos nemi erőszak címén. Rettenetes vád, amit Franciaországban 10-20 éves kényszermunkával büntetnek.

Még súlyosabb azonban, ami az egyszerű hír mögött van: Franciaországban százával tartanak számon hasonló eseteket, amikről is száz közül 99 esetben mindig világosan kiderült, hogy hamis vádaskodásról volt szó, s az ügy az ártatlanul meghurcolt tanító fölmentésével végződött.

Vádaskodó gyerekek… Régi vagy új jelenséggel állunk szemben? Vagy egy régi jelenség új formájával csupán?

A Paris Match szellemesen megjegyzi: szemben a régi közmondással, miszerint a gyerekszáj elárulja az igazságot, jó lenne megszívlelnünk a filozófus Renan szavát: „Az igazságszolgáltatás legnagyobb tévedése, hogy helyt ad gyerekek tanúvallomásának.”

S valóban. A gyerekvilág teljes realitásához hozzátartozik az is, hogy szemben az ártatlanul szenvedő gyerekek botrányával, számolnunk kell az érem másik oldalával is, a vádaskodó gyerekek szomorú tényével.

Az evangéliumi szó – legyetek mint a kisdedek – a gyerek fogalmát nyilvánvalóan a maga legeszményibb jelentésében használja, s bizonyos értelemben szimbolikusan. Ez túlontúl nyilvánvaló. Hiszen a felszólítás felnőttekhez szól, s éppen felnőttségük kiteljesítésére vonatkozik. Vagyis: gyermekké válni az Evangélium szerint felnőtt ember számára szükségszerűen épp az érettség beteljesülését jelenti, s jelentheti egyedül.

Ott van ugyanis az éremnek az a bizonyos másik oldala is, mi nem kevésbé valóság, s éppúgy hozzátartozik a keresztény realitáshoz. Az eredendő bűn valamennyiünket beárnyékol, beleértve a gyerekeket is. Elég ehhez egy pillantást vetni magunkba, visszanyomoznunk saját gyermekkorunkba, hogy fölismerjük a rossz idő előtti csírázását.

Persze, a gyerek azért gyerek marad továbbra is, kit egyszerre kell evangéliumi eszménynek tekintenünk, ránk bízott kincsnek, s ugyanakkor törékeny holminak, amit ápolnunk és nevelnünk kell, különben könnyen veszendőbe megy, s fölismerhetetlenné válik.

A bűnöző gyerek: ellentmondás, de valóság. Világunk meghasonlottságának talán legsúlyosabb bizonyítéka, legkeservesebb paradoxona. Következésképp: amennyire botrány az ártatlanul szenvedő gyerekek sorsa, éppoly szerencsétlen a felnőtt, aki ellen a gyerek emel nyilvánosan hamis vádat, kiszolgáltatva őt a közvélemény többnyire elhamarkodott ítéletének.

Tárgyilagosság – tárgyilagosságra való törekvés: sokat leírt fogalom, amit ha komolyan vennénk, talán a legfőbb, mi több, talán az egyetlen közösségi és közéleti erényt valósítanánk meg vele. A jó és rossz szenvedélyektől átjárt társadalmaknak nehéz lenne ma fontosabb – s tegyük hozzá, keresztényibb – programot találnunk a tárgyilagosságra való törekvés programjánál. Mindennemű igazságnak és megismerésnek és szeretetnek ez az erény a bejárata, a legbiztosabb eligazítója és szövetségese. A világító erények mellett az a bizonyos nélkülözhetetlen „szürke eminenciás”, ki a beteg társadalmakban – adott esetben mint „szakértő” – mindennél fontosabb szerepet kellene hogy betöltsön. A látszatok, a sémák színpadias és „költői” dramaturgiájával szemben csakis így találhatjuk meg és érvényesíthetjük bárki ártatlanul megbántott ember igazát.

 

Jegyzet