Sarokba szorítva

Ez az új francia film nemcsak hősnőjét szorítja sarokba, de közönségét is (arról nem is beszélve, hogy igazi sarokba szorítottja maga a szerző).

A néző vékonyka, szinte minden motiválástól megfosztott „esetet” lát, amiből azonban épp a dokumentumfilmek nyersesége, kidolgozatlan véletlenszerűsége hiányzik. Ellenkezőleg: rendkívül gondos, rajzosan kitisztázott fotókat, helyzeteket vetít elébe a filmvászon, anélkül azonban, hogy ezek a képek és helyzetek valóban megfogannának: önmagukon túlmutató jelentést nyernének.

Azt hiszem, ennek a filmnek a megértéséhez elengedhetetlen a francia „új regény” bizonyos ágának, „esztétikájának” ismerete. A modern művészet nyers szenzációhajhászása után – vagy még azzal párhuzamosan – az „új regény”, s vele az „új film” eme hajtása ismét vállalta az unalom kockázatát, az unalmas remeklés fegyelmét, eleganciáját, tartózkodását, klasszicizmusát.

Nem a mélytudatot ostromolja többé (mint a szürrealizmus), s nem is a „semmit” és a „létet”, mint az egzisztencialisták. Egyszerűen a felületet reprodukálja valamiféle végső kiábrándultság, esztétikai neopozitivizmus nevében. Se személyiség, se történet, se sors nincs többé számára. Az egyes képeken valójában még a perspektivikus beállításoktól is tartózkodik, minden „szemponttól”, egyéniesítéstől még az operatőri munkában is. Képeszménye a régi fényképek rajzos nyugalma, egyenletes szépsége, mentesen mindenfajta „kiemeléstől”. Ha igaz az, hogy a művészet nem fénykép – e legújabb művészeti törekvés szerint (anélkül, hogy a fenti állítást meg akarná cáfolni) egyedül a művészet képes a valóság „tiszta fényképét” elkészíteni.

Persze: a nihilizmus „vakreménye” ez is. Olyan reménység, mely eleve kizár világából mindenfajta jelentést, s a szellem puszta reprodukciós munkájától várja azt a művészi hatást, mit régebben a „teremtő alászállás”, a dolgokon túlmutató „összefüggések”, „titkok” föltárása, megsejtése jelentett.

Szerény, szívós, konok kísérlet, de úgy szerény, hogy eleve a kudarcot és képtelent választja, úgy leleményes, hogy eleve és eltökélten steril kíván maradni, és úgy szívós és kitartó, hogy a valóság legkisebb felületi érintésére kapitulál, megadja magát. A megszállott érzékletesség megszállott aszkézise ez, aminek kihívás nélküli kihívására ezentúl már csak valóban a hit, mégpedig a makulátlan és legmélyebb lényegére ébredő hit adhat, adhatna művészi és emberi választ…

 

Jegyzet