A kétféle közhelyről

A közhelyeket a nyelvben a lélek figyelmetlensége szüli. Használunk egy igazságot anélkül, hogy tartalmára gondolnánk, egy ítéletet anélkül, hogy alkalmazásának érvényességét ellenőriznénk. Pedig a nyelv – a nyelvben megjelenő gondolat, szellemi érték – önmagában nem áll meg: szüksége van lankadatlan szeretetünkre, figyelmünkre, részvételünkre, hogy ő is közölhesse velünk kortalan bölcsességét és világosságát. Enélkül a nyelv visszahúzódik, bezárul, előbb-utóbb üres és hideg tárggyá válik – ahogyan a beszédére figyelmetlen ember is egyfajta egoizmus terméketlen világába száműzi magát. Igaz, tovább beszél, de beszédében elszaporodik az üresjárat, mind gyakoribb lesz az elhaló, csak öröklött, de meg nem élt igazság: a közhely.

Pedig a közhely, a „közös hely” többnyire „örök hely” is, mit nemzedékek pótolhatatlan tapasztalata szerzett meg a mindenkori jövő számára. Rejtett kincs, örök forrás, ha érzéketlen lépteink be is tapodták, végképp fölismerhetetlenné téve a hozzávivő utakat. Korunk egyik alapvető tévedése, hogy sorra megfosztotta magát a nagy és ősi jelképek erejétől, a valóságot egyedül a tények egysíkú felszíni világára csökkentve. Nemcsak mi, de beszédünk is megsínylette ezt a „világomlást”. Nyelvünk ugyanis egyszerre kifejezője a kimondhatónak és kimondhatatlannak, a konkrétan adott és a természetfeletti világnak, annak, ami aktuális és annak, ami örök. Hasonlóképp: nyelv nélkül sose tudnánk „kimondani” személyiségünket, létünk egyszeriségét – de örök, egyetemes közösségünket, összetartozásunkat se. Igaz, a kimondhatatlant sose tudjuk kimondani – de ez nem azt jelenti, hogy nincsen. Ellenkezőleg: ő az, aki beszél. Ő az a nélkülözhetetlen Ige, amelyből szavaink fakadnak, amikor valóban szavakra, „szavainkra” találunk.

Ebben az értelemben kétféle közhelyet ismerünk. Az egyik: halott hely, betemetett forrás. A másik: szent hely, jelenünk és a századok, múltunk és örök jövőnk metszési pontján. Nélkülük lehetetlen az ember többsíkú realitásának megvalósítása, míg bennük és általuk létünk egyszerre zajlik az aktualitások és az időtlen realitások síkján. A nyelv – az igazi – távolról se csak információk eszköze, hanem mindenekfölött önmaga örökös liturgiája, megragadhatatlan erők tolmácsa. A „puszta nyelv” olyan, mint a „puszta tény”, amiről már Rilke megírta: „Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot!”

A nagy nyelvi közhelyek valójában éppoly kimeríthetetlen forrásai életünknek, mint a nagy parabolák és jelképek. Amikor ezek üresekké és nevetségesekké válnak – az nem a jelképek hibája, hanem a mi elégtelenségünk bizonyítéka. Ezért visszahódításuk se történhet másképp, mint teljes emberségünk, szellemi és lelki életünk alapvető megújítása árán. A valódi közhely, közös hely, olyan, mint a megunt és elhagyott atyai ház, mely hűtlenségünkben is lankadatlanul egész egzisztenciánk legmélyebb megértését kínálja fel számunkra.