Katolikus szemmel (XXIV.)

Színpadi felújítása után most a filmvásznon is láthatjuk Diderot Apácá-jának dramatizált változatát. Az életre galvanizált mű azonban a színes mozgóképek jóvoltából se támad fel poraiból. Ez a felújított dráma ugyanis ma már semmit se mond arról, amiről beszél, vagy beszélhetne.

Egyik témája – mondjuk – az emberi szabadságot megcsonkító kényszerek analízise lehetne, de nem az, mert kizárólagosan és egysíkúan csakis arról beszél, ami már sehol és senkinek se problémája, hogy: „senkit se szabad akarata ellenére zárdába kényszeríteni”.

Eközben – s ez a másik nagy hiba – magukról a zárdákról is édeskeveset tudunk meg, s persze semmivel se többet a XVII. századi szerzetesek életéről, holott mást se látunk két órán keresztül, mint apácazárdákat és korhű kolostorfalakat. Lévén azonban a dráma kihegyezett tételdráma, élet helyett egydimenziós preparátumokkal szolgál csak, azt a látszatot keltve, hogy az egykori apácakolostorok még szinte véletlenül se a vallásos élmény helyei voltak, hanem a kényszer, az anyagiasság, a szadizmus és a leszbikus szerelem gócai. Azóta a KZ-lágerek univerzuma és a homoszexualitás világszerte való elharapózása tökéletesen elfújta Diderot Apácá-jának minden érvényét. A mai nézőtől nehéz, sőt lehetetlen elvárni, hogy e problémákat egy XVII. századi kolostor falai közé visszazárva helyénvalónak találja. A fölújítók minden igyekezete ellenére a tálalás anakronisztikus és enyhe kamaraváltozatnak hat amellett, ahogyan ugyanezeket a problémákat modern világunk apokaliptikus súllyal belénk sulykolta.

Igen, nevetséges tragédiát írni, s kivált egy ma már leküzdött betegségről, csak azért, hogy elleplezzük a valódi bajt: az ember halandóságát. Ionescónak e kedvenc ítéletét az áldrámákról ritkán alkalmazhatnánk megsemmisítőbb erővel, mint e rosszkor és rossz helyen aktualizált tételdrámának az esetében.

Mindennek csak következménye már, miért hatnak kulisszának a legkorhűbb és legélőbb „beállítások”, s miért maradnak a legkülönb színészi alakítások is hatástalan papírfigurák. Ahogy nem véletlen az se, hogy a lehetetlen föladatba belefulladt rendező miért keres a film végén a mesterséges súlyok után valamiféle súlytalansági állapotban, néhány bevallottan üres képsorban megoldást, ha nem is a darab, legalább a maga számára.

A szellemi erőszak és a testi eltévelyedés, valamint a vallásos élmény viszonyát ma már egészen másképp látjuk, mint Diderot. Épp nem mint fegyvertársakat, hanem mint eredendően szemben álló erőket, s e nézetünkben nem csak hitünk (hiszen ez vallásunk tulajdonképpeni alapja), de a történelem egyeteme is minket igazol.

 

Jegyzet