A tél küszöbén

állunk. A természet álomba merül, csak a mindenség végzi továbbra is változatlanul működését, lankadatlan csillagaival figyelmeztetve, hogy a részletek mulandóságán túl mindig a nagy egészre ügyeljünk.

A föld élővilága javarészt enged az évszakok „helyi diktátumának”. A növények elvetik levelüket, mintegy visszahúzódnak a földbe. Az állatok téli álomra szenderülnek vagy a nap útján délre emigrálnak; de válassza bármelyik formát, virágzás helyett a természet csupán arra rendezkedik be, hogy átélje, átvészelje a mostoha időszakot.

Nem így az ember. Ő is benne él ugyan a természet helyi önkényében, pillantását azonban mindig az egészre függeszti – s azon is túlra. Minket a természet elszunnyadása valójában befelé fordít, létünk igazi, tehát szellemi napja, energiaforrása felé. Minket az „általános hervadás” éppenséggel felébreszt; számunkra az ősz nem véletlenül iskolakezdet – egy szellemibb, tehát fokozottabb élet indulását hozza.

Az ember alapvetően több és más, mint a természet. Hű szolgája, kiszolgáltatottja, igaz, ugyanakkor azonban ura és cáfolata is. Anélkül hogy elárulná, s anélkül hogy kilépne belőle, az ember lényege szerint tiszta és tökéletes ellentmondásként valósítja meg önmagát már itt a földön is. Épp nem véletlen hát, hanem törvény, hogy az ember szellemi élete fokozott erőre kap az esztendő téli szürkületében.

És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel.

A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…

 

(Új Ember, 1968. november 17.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]