A bűn illúziói

Az erények bibliai útja keskeny és meredek. Ezért érezheti a visszaeső bűnös, amikor ismét a bűnt választja, a lejtős és széles utat kényelmesnek és otthonosnak. Ez a bűn első és legáltalánosabb illúziója. A valóság azonban rövidesen kiderül, s az első „megpihenés” után vétkünk szorongatóan magányossá tesz, hogy szinte kimeredünk a világból.

Valójában bujdosókká válunk, s már első lépteink után ránk nehezül a büntetés. Ki ne ismerné ezt az elviselhetetlen nyomást? Az eltévedés embertelen terhét?

Elviselhetetlen a büntetés, de épp ebben rejlik segítségének ereje – vagy a még mélyebb eltévelyedés veszélye. Segítsége: hogy törhetetlen súlyával kimozdít a bűn hamisságából, módot adva a tisztázásra, reális perspektívát tévedésünk korrekciójára. És veszélye: hogy hazugsággal és hamisítással védekezünk ellene, mind szélesebb és mind egyetemesebb hazugságokba építve bele eltévelyedésünket, inkább az egész világot meghamisítva magunk körül, semhogy illúziónkat föladjuk.

Ez a bibliai széles út következő, hosszú szakasza, mit fokozatosan vált föl a harmadik – mely azonban rejtetten már az első bűnbeesés magjában ott van –, a bűn ama sötét, világtalan szakasza, amikor is magát az eltévelyedést, az illúziók mélyén működő semmit választjuk, egyenesen és készakarva.

A nyomás itt már irtóztató, de idáig jutva a lélek annyira elámította és eltompította önmagát, hogy alig valamit, vagy szinte semmit se érez belőle. A megtérés, a visszafordulás erről a pontról aligha történhet meg gyökeres megrendülés és teljes fordulat nélkül. Gyakoribb az illúziók illúziója: a megtérésről való tehetetlen álmodozás. Viszont a tökéletes fordulat gyönyörű példáit is jól ismerjük; a jobb latoré csak egy a sok közül. Az Emberfia ezért jött közénk, s ez az a csodálatos esemény, amit az angyali karok oly páratlan örömmel fogadnak, térdre borulva a pillanat szentsége előtt.

 

Jegyzet