Bűn és bűnhődés

A bűn fogalma – túl bizonyos közös pontokon – szükségszerűen más a civil jogrendben, mint a keresztény, vallásos használatban. Az előbbiben inkább gyakorlati a jelentése, az utóbbiban viszont elsőrendűen lelkiismereti kérdés.

Gyökerében szemlélve vétkét, a vallásos lelkiismeret szinte megoldhatatlan nehézség előtt áll. Látni fogja, hogy bűne mint holmi futótűz terjed tovább, s ha egyszer elkövette, nincs módjában többé határt szabnia vétke kiszámíthatatlan láncreakciójának. Lényege szerint tehát minden bűn jóvátehetetlen, s mindenki ellen irányul.

Pokoli kör ez. Fölismerése nélkül nincs igazi bűnbánat, s ugyanakkor épp e fájdalmas fölismerés fokozatosan meg is bénítja a lelket. Vagy kétségbeejti, vagy eltompítja. Mindegy. Az állandó szorongás és lelkiismeret-furdalás előbb-utóbb éppúgy újabb vétkekbe sodor, mint a hazugságokkal megvásárolt közöny, kitérés a lelkiismeret zaklatása elől.

S épp ez az a pont, ahol Isten megszánta az embert, s megtörte a bűn és bűntudat feloldhatatlan körforgását, kibogozhatatlan örökkévalóságát. Erre egyedül a megtestesült és isteni ártatlanság vállalkozhatott; tökéletes és fönntartás nélküli áldozatával egyedül a megtestesülés „szent képtelensége” hozhatott gyógyulást és békét.

„Eredjetek békével” – semmi nem fejezi ki valóságosabban Isten irgalmát és bocsánatát a bűnre, közönyre és kétségbeesésre ítélt ember számára ezeknél a gyönyörű, s az Evangéliumban örökösen visszatérő szavaknál.

Hogy mit jelent a bűnök isteni tehervállalása, ahhoz elég a görög sorstragédiák gyötrelmes mechanizmusára gondolnunk, ahol is a katarzis pokoltornáca az egyetlen pislákoló világosság. Ehelyett kaptuk mi a Bárány békéjét, mindenkinek szóló vigaszát és meghívását.

A béke – ilyen értelemben – a megváltás valóságának kulcsszava. Tökéletesen ingyenes, amiért is egyedül azzal vásárolhatjuk meg, hogy elfogadjuk.

 

Jegyzet