Közélet és magánélet

Kétségtelen, hogy egy jól működő társadalom számára elengedhetetlen, hogy a magánéletet a közélettől világos és határozott vonal válassza el. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a válaszvonalat, látni fogjuk, hogy a szigorú jogi határ máshol van, mint a társadalmi konvencióké, s egészen máshol, mint a lelkiismeret megszabta határ.

A jogi formula elengedhetetlen, egymagában azonban nem biztosítja a két szomszédság – közélet és magánélet – békéjét és gyümölcsöző összjátékát. Ahhoz elengedhetetlen a két fél – egyén és közösség – kölcsönös érettsége.

A keresztény ember lelkiismeretében igazában alig-alig létezik válaszvonal a magánélet és a közösségi élet között, de paradox módon épp ez követeli meg tőle mindkét terület messzemenő tiszteletben tartását. A keresztény lelkiismeret ugyanis megköveteli, hogy ne emberi jogaink érvényesítése lebegjen elsőrendűen a szemünk előtt, hanem azok az Istentől ránk rótt kötelességek, melyekkel önmagunknak, a világnak és felebarátainknak tartozunk.

E kötelességek messzemenően áthatják mind a magánélet, mind a közösségi élet egészét – határok és különbségek nélkül. S mégis: egyedül a határtalan kötelezettség képes betartani és valójában tiszteletben tartani a többiek jogait, a közösség és a magánélet „szentségét”. E nehéz kérdésben számunkra a felebarát iránti nyitottság és az Istenben való elrejtőzés nyújtja a legfőbb eligazítást. Kötelességteljesítésünkben ez biztosítja a föltétlen tapintatot és odaadást, tartózkodásunknak viszont ez ad mindenkor gazdag tartalmat, kifogyhatatlan „témát”.

A paragrafusokat egyedül a paragrafusok felülmúlásával lehet betartani; a határok sérthetetlenségét egyedül a határokon túlemelkedő szemlélet biztosítja.

A keresztény lelkiismeret lényegében nem tesz különbséget közélet és magánélet között; mindkettőt érzékeny kölcsönösségben és bensőséges egészként éli át. Viszont épp kötelességeink széles körű és intim értelmezése teszi képessé a mások jogainak és érdekeinek föltétlen tiszteletére. Kötelességünk: a felebarát mindenben és mindenkor való megsegítése, de legalább annyira kötelességünk tartózkodni bármiféle beavatkozástól, mely mások csöndjét, békéjét vagy akár belső drámáját, drámai kibontakozását – mely egyedül rájuk és Istenre tartozik – megzavarhatná.

Vannak dolgok, amikben a másik emberrel egyedül a „kölcsönös magányban” kommunikálhatunk. Számunkra azonban ennek a „magánynak” neve is van. Isten a neve, és imádság a neve, s ezért lehet, hogy a külső „formális” magány ellenére mindennél inkább egyesít bennünket.

Igazában sose vagyunk hát egyedül. De épp ennek tudatában merünk mi magunk visszavonulni, és érezzük kötelességünknek megbecsülni, sőt megóvni és szeretni mások „magánéletét”, belső magányát.

A legjobban megformulázott közösségi és magánéletnek is egyedül az érettség és a szüntelenül működő lelkiismeret adhat valódi formát és tartalmat. Gyümölcseiről ismerik meg őket. Az igaz közösségi embert a magánélet tisztelete jellemzi. Felelősségtudat és föltétlen tapintat életében nemhogy kizárják, ellenkezőleg, kölcsönösen erősítik és éltetik egymást. Csak aki segíteni tud, ismeri a valódi tartózkodás erényét, s fordítva, egyedül az önzetlen képes mások szolgálatára.

 

(Új Ember, 1968. szeptember 22.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]