„Aki sziklaalapra építette házát”

István királyunk egyházi ünnepén a Hegyi beszéd zárószavait idézi a szent Evangélium: „Aki hallgatja tanításomat és tetteiben követi, hasonló a bölcs emberhez, aki sziklaalapra építette házát… Aki pedig hallgatja tanításomat, de tetteiben nem követi, hasonló az oktalan emberhez, aki homokra építette házát.”

És valóban: első szent királyunk történetében minden valóságos tény és legendás elem e felé az evangéliumi erény felé mutat. Akár életének krónikását olvassuk, akár fiához írt Intelmeit, szemünk előtt mindig ugyanaz a csodálatos kép jelenik meg, egy ország megalapozásának szinte mitikus képe, mely leginkább mégis a házát fölrakó ember szolid foglalatosságához hasonló.

Szent István országunkat és történelmünket alapozta meg – történeti alakját e nagy tett ellenére mégis, vagy épp ezért, valamiféle hasonlíthatatlan csend övezi, akár azét az emberét, ki háza falát magányosan, az éjszaka csendjében húzza fel. Képzeletünket – túl a nagy és látványos alapításokon – ez a magányos, az idő és a történelem „csendjében és sötétjében” imádkozó és cselekvő király foglalkoztatja leginkább. „Szokása volt tevékenyen és vidoran virrasztásban tölteni az éjszakát, miközben Krisztus követőinek lábát mosogatta és a szegények fazekaiba titokban töltögette az alamizsnát, igyekezvén e világon a szűkölködő Krisztust híveiben istápolni…” Vagy: „Az éj csendjében virrasztással és imádsággal, elmélkedéssel töltötte az időt, könnyet ontva, Istenhez imádkozott.” S talán a legszebb és legbizalmasabb pillanat tanúsága szerint is, amikor fia, Imre herceg ájtatosságát az atyai szeretet mély odaadásával lesi meg „a falnak egy hasadékán keresztül…”: ismét egy „csöndes” kép róla, a nagy építőről, aki nagy virrasztó is volt, s a házat, amit épített – valójában, alapjaiban véghetetlen csendben, az ima csendjében emelte.

Túl minden valóságos és legendás elemen, ez a teremtő, férfias és alázatos „csend”, melyben történetünk és országunk alapjait rakta le, minden bizonnyal dicsőségének is legszebb kifejezője, tanulsága marad. Országépítő munkájának belső, intim rugóiról gyönyörűen vallanak Intelmei, miket fiához, Imréhez intézett az utódlás reményében. Alázatosságukban királyiak e tanácsok, s gyengédségükkel tanúskodnak ama sziklaalapról, amiről az evangéliumi idézet beszélt. Befejezésül csak néhányat közülük: „Ha kívánod, hogy mások tiszteljenek, légy igazságos; ha a magad lelkét akarod bírni, légy béketűrő… Tégy jót és légy jó! Légy irgalmas minden szenvedőhöz. Légy béketűrő mindenkihez; azokhoz is, akik védtelen gyöngék. Légy erős, hogy a jó szerencse össze ne törjön!… Légy szelíd, hogy az igazságnak soha ellent ne állj!… Ezekből készül számodra a korona…”

 

(Új Ember, 1968. augusztus 18.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]