Az idő színe és fonákja

Kikerülve a gyerekkor ártatlanságából, az ember nem élhet többé büntetlenül a pillanatnak. Lefordítva az idő nyelvére, a bűnös állapot pontosan ezt jelenti: az ember önátadását a pillanatok láncolatának. Lemondást a lélek időtlen aspirációiról, cserébe a világ szeszélyes kísértéseiért.

Szellemünket ez az állapot megfosztja minden önállóságától, hiszen ebben a helyzetünkben folytonos hazugsággal kell szabaddá tennünk magunkat, aszerint, ahogy azt a pillanat gyönyöre megkívánja. Jövőnk ezzel fölemésztődik mohóságunk üres káprázatában, ahogy múltunk a felelőtlen hazugságokban veszti el szinte minden értelmét. Hazugság a múlttal, felelőtlenség a jövővel szemben jellemzi annak életét, aki a pillanatoknak szolgáltatta ki magát. Életének minden intimitása a tárgyakba és a puszta körülményekbe költözik. Valóban, már itt a földön kivettetik a „külső sötétségre”.

E sivár tény látszatra ellentmond annak az evangéliumi tanításnak, mely szerint elég a mai nap gondjával törődnünk. Csakhogy e híres tanács a mai nap gondjáról beszél, ami eleve tökéletesen más perspektívát jelent, mint a realitás súlya elől a pillanatba menekülő ember önkiszolgáltatását. Épp az ellenkezőjét. Vagyis: tökéletes belső összeszedettséget, mert egyedül ezzel tudjuk hazugságok és felelőtlen ábrándozások nélkül teljesíteni napjaink meg-megújuló feladatát, folyamatosan beépítve földi időnket az örökkévalóság királyi egészébe.

Röviden: az evangéliumi tanács gondjában élő ember napjait az örökkévalóságba törekszik fölemelni, míg a bűn az örökkévalóságot igyekszik belekényszeríteni a pillanatba. A bűn lényege szerint a pillanatnak él, és lényege szerint lefokoz, degradál.

Látszatra a két magatartás azonos. A különbség köztük annyi csupán, amekkora a dolgok színe és fonákja között van. Innét, hogy a megtérés mindig egyszerűen fordulatot jelent, és szinte helyben történik. A külső kép, a látszat legtöbbször azonos marad, ha mindjárt a jelentések végtelenje választja is el őket egymástól.

Megtérése után mi különböztette meg a jobb latort a baltól? Látszatra semmi, valójában minden. A megtérés nem szakít ki se a világból, se az időből, se az örömből, se a szenvedésből. De igazivá, reálissá teszi számunkra az örömöt is, és a szenvedést is. A megtérő – fordulata után – mélyebb örömben és mélyebb szenvedésben részesül, mint annak előtte. Ami azonban döntő a számára, az többé nem is annyira öröme vagy szenvedése, hanem megérkezése az igazságba. Ahogy a bűnöst se gyönyöre vagy kínja emészti valójában, hanem az, hogy gyönyöre és kínja egyként üres és irreális.

A megtérés fordulata tulajdonképpen végtelenül egyszerű. Nehézsége mégis épp egyszerűségében rejlik. Ugyanis teljes fordulatot kíván. Ahogy ezt Platón oly gyönyörűen mondotta: a lélek nem tudja forgatni szemeit, neki magának kell egész valójával a fény, a valóság felé fordulnia, az örökkévalóság igaza felé, anélkül, hogy elhagyná a pillanatok árnyékvilágát.

Nem a világról kell tehát lemondanunk, hanem épp a világot vállalva: a világiasságról. Nem az időről, hanem épp az időt teljesítve: az időlegességről. Mert épp a világiasság és az időlegesség nem tudja teljesíteni se a világ, se az idő föladatát, a mindennapok ama gondját, amit az evangéliumi tanács ránk bízott.