Párizsi levél

Mozgalmas két hetet töltöttem Párizsban – „levelemben” mégis két csendes élményről szeretnék beszámolni.

Az egyik: a hétköznapi szentmisék szokásos gyakorlata. A padsorok közt, elöl, az oltárral szemben kis asztal áll, rajta üres kehely, egy kosár ostya és egy másik üres kosár az adakozók számára. Aki áldozni kíván – s gyakorlatilag mindenki áldozik a hétköznapi szentmisén –, egy ostyát helyez a kikészített kehelybe, s esetleg pénzbeli alamizsnát a másik kosárba. Ennyi az egész. Átváltozáskor és áldozáskor mégis mindenki úgy érezheti, hogy a pap az ő kezéből vette, az ő ostyáját változtatta át és nyújtja neki eledelül, mint Krisztus tökéletesen ránk bízott, személy szerint valamennyiünknek kiszolgáltatott testét. S őszintén bevallva, az alamizsnás kosár is pontosabb jelentést nyer így: valódi helyére kerül. Az egyház és a szegénység eszményét, pontosabban eszményi szakralitását példázza.

A másik „csendes élményem” ugyancsak az áldozással kapcsolatos liturgikus újítás, ha ugyan újításnak lehet nevezni. Áldoztatás után a pap megszakítja a szertartás menetét, s oldalt leül a szentélybe, a hívek meg a helyükön, a padsorokban. Öt perc csendes ima következik. Mély és mozdulatlan csend, amihez hasonlót még soha nem hallottam templomban. Távol az utca beszüremlő zajától, a közös meditációban érzékelhetően egy másik dimenzióban ülünk és hallgatunk itt egymás mellett – kommunikálva a kommunióban.

 

(Új Ember, 1968. június 16.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]