Nagyszombat margójára

Mallarmé, a modern francia költészet kivételes óriása szerint a katolikus egyház liturgiája az utolsó „nagy színház”. E szavakat természetesen sajátos, esztétikai értelemben kell fogadnunk – mint holmi kívülről jövő hódolatot. Vitathatatlan azonban, hogy még így, egyoldalúan esztétikai megfogalmazásában is igaza volt a modern poézis „pápájának”, ahogyan sokan nevezték Mallarmét.

S hogy mennyire igaza volt, azt valójában ma, a megújult liturgia idején tudjuk felmérni, amikor anyanyelvünkön, tehát teljes drámai szépségében élhetjük át a szertartásokat. Nagyszombaton – a Belvárosi plébániatemplomban – a feltámadás ünnepén, a tűz- és vízszentelés csodálatos aktusa után, egy nyilvános és ünnepélyes keresztelő feledhetetlen élménye győzhetett meg valamennyiünket a mallarméi igazságról – s azon túl még sokkalta többről.

Minden művészet – írta Simone Weil – eleve vallásos. De ha ez így van, a fordítottja is érvényes. És érvényes is: minden autentikus vallásos élmény liturgikus kifejezése eleve a legmagasabb rendű művészet.

A nagyszombati szertartás „üres színen” kezdődik, akár egy Pirandello-dráma. „(A templom előtt tüzet raknak; a templomban semmi fény nem ég; a pap kivonul és megáldja a tüzet.)” A szöveg nem kevésbé egyszerű; elemi erejű és tűzkopár. „A pap: Könyörögjünk. Istenünk: Fiad az egyház alapköve, aki által híveid lelkében meggyújtottad a kegyelem tüzét. Kérünk, szenteld meg ezt a tüzet, amelyet a kovakő szikrájából gyújtottunk, használatunkra. Add, hogy húsvét ünnepén lángra gyúljon bennünk a mennyország utáni vágyakozás és így tiszta lélekkel jussunk el az örök boldogság ünnepi örömére. Krisztus Urunk által. Ministráns: Amen.”

A „liturgikus színen” ez az első fény. A következő a közel ember nagyságú húsvéti gyertya megszentelése. Lehetetlen nem idézni e rész „utasításait” és „szövegét”: „(A pap a húsvéti gyertyába vési a kereszt jelét, a görög ábécé első és utolsó betűjét, az alfát és az ómegát, és az évszámot.) A pap: Krisztus ugyanaz tegnap és ma. Ő a Kezdet és a Vég. Ő az Alfa és Ő az Ómega. Övé az Idő és Övé az örökkévalóság. Övé a dicsőség és a hatalom mindörökké. Amen. (A pap kereszt alakban öt tömjénszemet szúr bele a gyertyába; ezek Krisztus Urunk öt szent sebét jelzik:) Szent sebei és dicsőséges sebhelyei által védjen meg és őrizzen meg minket Krisztus Urunk. Amen. (A pap meggyújtja a szentelt tűzről a húsvéti gyertyát.)”

Így kezdődik a „szín” hasonlíthatatlan „bevilágítása”, ilyen páratlan tolmácsolással hitünk legnagyobb titkának liturgiája. S ahogy a „fény”, hasonlóképpen a „jelentés” is egyre mélyülő dimenzióban terjed a templom terében, a hívők sokaságában és a szertartás cselekményében. Ilyen dramaturgiára csak egy valódi drámából futja. Ez valóban az örök Isten, és ez valóban az örök ember szeretetdrámája.

Nincs helye a nagyszombati liturgia teljes ismertetésének, végezetül csak egyvalamire szeretnék kitérni. Az ünnepélyes szertartás keretében – mely valóban az isteni és emberi szegénység diadalmas ragyogása volt – mint külön drágakő világított egy nyilvános keresztelő. Ebben a „dramatizálásban” tűnt ki igazán a keresztség hatalmas ténye és közösségi jelentése. Az, hogy Isten népe vagyunk, s hogy mennyire komoly és egyszeri valami a keresztség szentségének fölvétele és kiszolgáltatása.

Nem tudom, látott-e Mallarmé húsvéti keresztelőt, ünnepi gyülekezetben, a feltámadt Krisztus világosságában? Mi, akik tanúi lehettünk, pillanatokra gyökeréig élhettük át földi szituációnkat – s azt is, ami véghetetlenül fölülmúlja és meghaladja.

 

Jegyzet