Egy film margójára

Jancsó Miklós minden egyes új filmje meglepetés, s ugyanakkor egyedül lehetségesnek bizonyuló lépés. Tehetségének ez talán legszebb bizonyítéka. Fejlődésében szabadság és szükségszerűség úgy egy, mint holmi mesterjátszma sakkhúzásaiban.

Filmjeinek a mozgás az alapmatériája. Ebből szüli meg szemünk láttára a különböző mozgásmintákat, majd ezekből a szituációkat – s egy-egy pillanatnyi csendben, mint holmi végkövetkeztetést –, egy-egy álló arcot, feledhetetlen záróképet. Majd ismét visszavesz minden jelentést a film „örökmozgása”, hogy egy újabb jelentést kíséreljen meg kirakni a vásznon, mintegy bevonva a nézőt a közös művészi keresés, alkotó licitálás bűvöletébe.

A Csillagosok, katonák csoportmozgása után a Csend és kiáltás kamaradarab. A mozgásból ott csoportokat, itt egyes szereplőket kell „kirajzolnia”, „megállítania” e sajátos technikának, dialektikus módon még a vásznon, de mindenképp a nézők emlékezetében.

Jancsó színészeit se játszatja, inkább szabadjára hagyva, mintegy mozgás közben igyekszik „kibetűzni” belőlük a legfinomabb jelentést – ahogy idáig csak regényírók fürkészték gyanútlan hőseiket. Számára a színész csak tárgy, sőt kész tárgy, amikorra bekerül filmje erőterébe. A jelentést inkább kiolvassa belőlük, semhogy rájuk kényszerítse. Mégis e kölcsönös passzivitás alkotásnak és alakításnak is a legteremtőbbnek bizonyul. Példa rá Törőcsik Mari, akit soha ilyen csupaszon, csak tárgyként nem láttunk, s ugyanakkor személyiségének ilyen intim, képességeinek ilyen döbbenetes dimenziójában, forrásközelében.

Feledhetetlen motívumokkal, mozgásokkal, átalakulásokkal ajándékozza meg a nézőt Jancsó Miklós és Hernádi Gyula új műve, mely a maga végsőkig letisztított képletében (mint valami nyers sebet) kívánja megmutatni a 19-es forradalom utójátékát. S itt talán nem érdektelen megemlítenünk azt, hogy ez az olyannyira homogén alkotás – két ember munkája. Jancsó és Hernádi esetében ugyanis nem a szokásos író–rendező párról van szó, hanem olyan egymásra találásról, ami ritkán, és egyedül a művészi remeklés moráljában valósulhat meg.

S amit talán legfontosabbnak érzek: nem tudom, Jancsó milyen képességekkel indult. Ami pályáján megejt, számomra elsőrendűen azt jelenti, amivé lett. Szép példájaként annak, hogy a nagy művészet elsőrendűen erkölcsi bátorság.