Bűn és megbocsátás

A bűn igaz megítélését lehetetlenné teszi egyfelől a túlzottan pszichologizáló, másfelől a ridegen jogászi megközelítés.

A pszichologizáló megközelítés veszélye nem a bűnös megértésében rejlik, hanem abban, hogy magát a bűnt érti meg; elemzése végén magát a bűnt nem érzi többé bűnnek. A Freud utáni lélektani regények java részének ez a fő hibája. A bűn betegség és trauma nevet kap bennük. Elveszti realitását, s így e regényekből szükségszerűen kimarad az emberi dráma valósága, művészi hitele, tisztító lehetősége. Ahol nincs valódi bűn, valódi dráma és valódi katarzis se lehetséges. – Dosztojevszkij azért számít ma is a legkülönb lélekábrázolónak, mert a traumákkal együtt a bűnt is ábrázolta, lélekismeretével csak még inkább elmélyítette a bűn fölismerését, a bűnnek a betegséggel sokszor egybefonódó, de elvéthetetlen jelentését.

A másik, ellenkező véglet, a bűn jogászi kezelése viszont a bűnös tökéletes félreértésével fenyeget, s a bűnt egykönnyen – leválasztva azt az emberi szituációról – mint embertelen botrányt kezeli.

Mindkét út hamis, s rendszerint mindkettőből hiányzik a szeretet. A pszichologizáló szemlélet látványos humanizmusa ellenére is többnyire egyoldalúan értelmi, intellektuális, s a bűnösben többnyire csak „esetet” lát, míg a jogászi szemlélet puszta „ügyet”, a bűnösből csupán bűnét véve tudomásul. Ilyen körülmények közt a bűnös is könnyen csak „betegnek”, valamiféle különös „esetnek”, vagy – a jogászi ítélkezés fényében – „szörnyetegnek” érzi magát. Mindkét esetben lehetetlennek válik számára a bánat. Az első esetben egyszerűen nincs mit megbánnia, az utóbbiban meg szörnyetegnek ítélten, a szégyen minden egyéb érzést megelőz és kizár szívéből.

Mire is tanít hát az Evangélium? Mindenekelőtt arra, hogy a bűn realitás. Másodszor, hogy legyen kicsi vagy nagy, lényegében közös tőről fakad. Minden bűn oka a szeretet hiánya, az önzés – az ember kiválása a tiszta jóból, lázadása Isten ellen. Enélkül tulajdonképpen nincs is bűn. Viszont hihetetlen, hány, látszólag ártatlan gesztusunk szolgálja, készíti elő a lélek egy-egy vétkes döntését.

Mivel pedig a bűn mindig a szeretet elleni vétek, ezért orvosolni is egyedül a szeretet síkján orvosolható. A bánat egyedül abból a fölismerésből fakadhat, hogy vétettünk bármit is, lényege szerint mindig a szeretet ellen vétettünk. Aki ezt világosan látja, már megbánta bűneit.

Enélkül viszont nincs bánat, csak félelem és szégyen van. Félelem és szégyen azonban csak arra vall, hogy él bennem a bánat lehetősége, hogy a bűn még nem tompított el egészen. El kell jutnom a fölismerésig, hogy bűnömmel a szeretet ellen vétettem. S e fölismerés neve: egyszerre tökéletes bánat és tökéletes megbocsátás, mivel nincs külön bánat és külön megbocsátás Isten mindent fölülmúló szeretetében, e szeretet kegyelmének tökéletes egyidejűségében.

Mindebből világosan következik, hogy nekünk magunknak is – anélkül, hogy bűnét „kimagyaráznánk” – minden bűnöst a lehető legnagyobb szeretettel kell kezelnünk, s főképpen azt, aki ellenünk vétkezett. Egyedül ezen a szinten várhatjuk „gyógyulását”. Mivel nemcsak a megbocsátás, de a bánat is egyedül a szeretetben lehetséges, ember és ember, ember és Isten viszonyában.

 

Jegyzet