Az őrültek művészeteTudjuk, hogy a múlt század végén divatba jöttek az őrültek. A modern festészet – nevezetesen a szürrealizmus – pillanatig se titkolta mély vonzódását az őrültek festészetéhez. Nincs ebben semmi csodálatra méltó. A művészet szükségszerűen szomjúhozza azokat az ősi forrásokat, amelyeket a hétköznapok rutinja, a megszokottság újra és újra betemet. Nos – az őrültek esetében – épp a hétköznapok világából való számkivetettségük biztosítja, hogy számukra e lét élménye, ha zavarosan is, de mindig közvetlenül van jelen. (Hasonlóan a gyerekek élményvilágához, ami különben a gyerekrajzok „divatját” is magyarázza). Az újkori művészeti forradalmak nem véletlenül figyeltek hát föl az őrültek művészetére, amikor a lét élményének minél elemibb, minél közvetlenebb, hitelesebb és őszintébb megragadását áhították. Annál meglepőbb egy hamburgi tudósítás arról a több száz képpel kapcsolatos gyűjteményről, melyet közel száz évvel ezelőtt állítottak össze elmebetegek rajzaiból, festményeiből, s amit ma egyedül ítélnek valóban hiteles gyűjteménynek. Mióta ugyanis divatba jött az őrültek művészete, a divat visszahatott az ő festészetükre is. (Akárcsak a fölkapott gyerekrajzok kultusza is megzavarta azok hitelét, tehát épp azt, ami értékessé tette őket.) A bizarr tudósítás kettős tanulsággal szolgál. Az egyik: hogy a divat nem más, mint fölgyorsított mulandóság. A másik pedig: hogy a művészet sose az őrület, hanem a hitelesség csodája, amit valójában egyedül önmagunkban találhatunk meg, vagy sehol.
(Kézirat) |