Samuel Beckett

Elesettek című hangjátékát hallhattuk nemrég a rádióban. Döbbenetes mű. Tolmácsolásában az öregkor végeérhetetlen széthullás a halál és a meghalni nem tudás rettenetében. Végső tapasztalatunk az életről: hogy a legnagyobb nyomorúság árán se akar véget érni. Hogy meghalunk, hogy van halál, azt véglegesen mindig csak másokról tudjuk meg – miközben a mi életünk akár vakon és bénán is, de egyre csak tovább tart… Ez a mi rettenetes „öröklétünk”. Agóniára vagyunk ítélve, anélkül hogy a halál nagyszerű fölmentését valaha is tudomásul vehetnénk, valaha is megtapasztalhatnánk…

A drámairodalom aligha ismer ennél keserűbb problematikát. Beckett színpada a befejezhetetlen végesség pokla, melyben széthullott emberi alkatrészek monologizálnak a szerző könyörtelen figyelmének vallató fényében.

S mégis, bizonyos értelemben vallásos színpad ez. Vallásos abban az értelemben, ahogyan Beckett hitetlenül is egy misztikus szenvedélyével, minden kelléket és járulékos elemet félrevetve, egyedül az emberi lét végső kérdéseire szegezi tekintetét. Vagyis: olyan módon vallatja az evilágit és időbelit, ahogyan csak Istent faggathatjuk az öröklétről.

Beckett értelme egy misztikus szenvedélyével kérdez, de minden megáll az érzéki határán, vagy még inkább talán: egy lépéssel az érzéki határa előtt – leszegett fejjel, a lába elé meredve.

Szemben vele a nagy misztikusok, akik a hiányzó lépést is megtették, mindenkor élesen különválasztják a halál és a testi halódás valóságát. Az agónia: a testé. A halál: valójában a lélek birodalma. És ez utóbbi messze-messze túlnő az időbeliség határán.

Keresztes Szent János, ki még életében megtapasztalta az igazi halált, így ír erről az „utolsó lépésről”: „A csúcson: semmi. A tetőt egyedül Isten dicsérete és dicsősége lakja.”

 

(Új Ember, 1968. február 11.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]