Katolikus szemmel (XIV.)

Fekete Gyula kedves írását – Tanúsítvány a csodáról – olvashattuk a Szövetkezetek Lapjában. Az író gyerekkorát idézi. Szülei nagy szegénységük miatt ki akarták ábrándítani a kisfiút a „csodából”: Mikulás nincsen, az ajándékot a szülők veszik, ők viszont szegények, ne várjon hát a kisfiú semmit se tőlük. Mégis a nevezetes reggelen apróka csokoládé-Mikulás állt az ablakban. A szülők egymást gyanúsítgatták, és sohase tudták meg, hogy a kisfiú maga lepte meg magát a nélkülözhetetlen csodával.

A finom kis történet mély tanulságokkal szolgál. A gyerek ugyanis – bár a gyerekkor egyáltalán nem könnyű – a létet jónak, szépnek és ingyenesnek érzi. Ajándéknak. Mikor pedig a világ fokról fokra épp ebből akarja kiábrándítani, a gyerekszív ösztönösen ellenáll a gyötrelmes alkudozásnak. Egészen valójában sohase hagyja kiábrándítani magát. Nem az olcsó csodavárásról van itt szó, hanem arról a mély és reális alapérzésről, hogy az élet a szeretet ingyenes ajándéka. Mikor a kis Fekete Gyula önmagát lepte meg Mikuláskor, ezzel semmiképp se csapta be magát: csupán először fogalmazta meg önállóan az életről érzett legmélyebb élményét. Hogy mi ellen lázadt titokban? A lét szürke, egydimenziójú ábrázolása ellen. S minek a nevében? Ő ezt így mondta: a „mese” nevében. Csakhogy mi a mese? Nem egyéb, mint a nehéz sorsú nép filozófiája, életbölcsességének foglalata, mely metaforáiban, mivel épp nehéz sorsa miatt nem adhatja alább, mindig a lét egészét óhajtja szemlélni, vagyis: a kemény szükségszerűségben az engedelmesség iskoláját, az engedelmességben a szépség megjelenését, s a kivívott szépségben a világ végső tanulságát. Azt, hogy a lét végül is – csodálatos ellentmondásként – a tiszta szeretet ingyenes műve. Legfőbb realitás. Ajándék.

Ezért nem érheti a „kiábrándítás” pillanatában se valódi törés azok szívét, akiket a gyerekkor kellően előkészített a világ első (és végső) valóságának teljes élményére.

 

Jegyzet