Válasz két kérdésre

Valaki azt kérdi: tudott-e, hogy a kórházakban és elfekvő kórházakban sokan hiába várják rokonaik látogatását? Pedig számos esetben ez volna az utolsó alkalom arra, hogy részesüljenek a szeretet nélkülözhetetlen melegéből, mi több, most lenne a legfőbb szükségük rá, mivel épp a legöregebbek, kiket már alig választ valami el a haláltól, épp ők a legelhagyatottabbak.

Így az első kérdés. S a második: vajon az, akinek nincs rokona, vagy ha van, hiába számít rá – mi lenne, ha esettségében egy ismeretlen felebarátban lelne rokonára? Pontosabban: lehetséges volna ily esetekben is a szeretet személyes formáját megtalálnunk? Nem beteggondozásról, betegellátásról van szó – ez a kórházak gondja, föladata. A beteg azonban, aki elvesztette a világot – a világtól is vár egy jelet, egy jó hírt, egy neki címzett figyelmességet. Ugyanakkor hányan vannak, akik hiába várnak szeretetre, s azok, akik szeretetükkel nem lelnek meghallgatásra – találkoznának?

Így szól a két kérdés, melyekre oly könnyű, és mégis oly nehéz a felelet. Könnyű, mivel nyilvánvaló, és nehéz, mivel itt csakis önzetlen, vagyis valódi szeretetről eshet szó. Akiben nem él a felebaráti szeretet – ahogy azt az Evangélium kodifikálta – menthetetlenül úgy találja majd: minek segíteni ott, ahol már nincs segítség? Ahol az ember – érezve végességét – már legfeljebb legyinthet csak?

A tökéletlen szeretet ugyanis válogatós. Tükröt és eredményt követel a maga számára, az önelégültség fizetségét. Mit kezdjen egy olyan tükörrel, amiből épp a tükröt verték ki, s üres keretéből maga a megsemmisülés mered rá?

Az ilyen tükörtől egyedül a valódi szeretet nem retten vissza, mely cselekedetében nem kívánja szemlélni önmagát. Ellenkezőleg. Számára épp a „kilátástalan eset” bizonyos értelemben a legfőbb alkalom a cselekvésre.

Ez a szeretet – és csakis ez – ellenállhatatlanul fedezi fel a maga valódi területét, s nem kell messzire mennie, hogy megtalálja az irgalom föltáratlan „fehér foltjait”. Akiben valóban él a felebaráti szeretet, lehetetlen, hogy ne találjon nélkülözőkre, ne találja meg azokat, akik személy szerint várnak rá, ne lelje meg a maga „címeit”.

Már az iskolában tanultuk, hogy a szeretet erősebb a halálnál. S valóban: a „reménytelen eset” a szeretet tulajdonképpeni alkalma. A szeretet arra való, hogy „felesleges” legyen, hogy a „kilátástalant” vállalja – mivel épp legbensőbb természete szerint a reménytelenség fölülmúlására lett öröktől fogva kiszemelve. Szeretni annyi, mint vizet hordani a tengerbe. Csak aki erre vállalkozik, részesülhet abban a váratlan és véghetetlen boldogságban, hogy már itt a földön megpillantja Istent a reménytelen sorsú felebarátban. Abban a tükörben, aminek üvegét kiverték, s ami először úgy tűnt, hogy a halálon kívül semmit se tud velünk közölni már.

Nagyjából így válaszolhatnánk a fentebbi két kérdésre.

 

Jegyzet