Simone WeilrőlNemrégiben olvastam és igen nagy örömmel VI. Pál pápának Jean Guittonnal folytatott beszélgetésében azokat az elragadtatott szavakat, melyekben a pápa Simone Weilről nyilatkozott, külön és kivételesen kiemelve őt a modern francia irodalom nagyjai közül. Mi a véleményük Franciaországban Simone Weilről? Én rendkívül nagy írónak tartom. Csodálatosan írt az önök nyelvén. Micsoda misztikus intuíciók. Felejthetetlen. Mindig emlékezni fogok arra, amit a Keresztről írt. Így a Szentatya. És Simone Weil hódítása gondolkodásunk, kultúránk mélyrétegében valóban csodálatos és páratlan. Ugyanakkor: zavarba ejtő. Sehol se tudjuk megnyugtatóan elhelyezni őt. Részt vett a spanyol polgárháborúban, s a keresztény irodalom evangéliumian szép lapjait hagyta ránk. Mégis. Sose vette föl a keresztség szentségét és a marxizmus eszméitől is elhatárolta magát. Engagement és dégagement. Mintha ebből alakítaná magatartását; mintha odaadásának a tartózkodás volna legdinamikusabb eleme. Művének gazdagságát gyümölcsözően csak egyféleképp közelíthetjük meg, akkor, ha elfogadjuk élete alaptartását. Ha megértjük, hogy Simone Weil a várakozás hőse, lángelméje volt. Senki nálánál forróbban, világosabban, megrendítőbben nem fogalmazta meg igényeit korunkkal szemben a szellem és az örök emberi nevében. Állva maradt a küszöbön. Az egyház küszöbén is. De mint egy hírnök. Felismerjük-e vajon várakozásának jó hírével? A várakozás volt küldetése. Szomjúsága az a forrás, amiből a legtöbb eligazítást meríthetjük a magunk számára. Három területen hagyott javarészt még felmérhetetlen kincset ránk. Kezünkbe adta egy új esztétika, egy új humanizmus és egy új, mindenki életére lefordítható köznapi, mégis mélységes misztika kulcsát. Mindenkinél mélyebb rétegekbe szállt alá, de stílusa egyszerűségében, kristályos tisztaságában csak eszköz. Szenvedélyesen segíteni kívánt. Tudta, hogy épp a legesettebbeknek van szükségük a szellem legmagasabb felismeréseire. Alázata és szeretete emelte stílusát oly tökélyre, amire semmiféle intellektuális gőg és semmiféle szenvedélyes kísérlet nem képes. Aminek Beckett drámáiban csak nyomát találjuk, Simone Weil műveiben valóban megvetette egy új klasszicizmus alapját. De kezünkbe adta egy új humanizmus kulcsát is, kifülelve a szívek mélyén rejtező leghalkabb és legfontosabb panaszokat. Azt a legmélyebb várakozást, melyre minden institúciónak érzékenyen kellene reagálnia ezentúl, ha valóban humánus, valóban korszerű akar lenni. Várakozásának harmadik, vallásos eleme viszont meglepő módon elővetítette azt a problematikát, s azt a megújulási folyamatot, melynek ma az egyházon belül tanúi vagyunk. Fenntartásai ma már javarészt nem lennének fenntartások, ahogy műveit ellentmondásaik, sőt talán tévedéseik ellenére is mint a belső megvilágosodás termékenyítő lapjait forgathatjuk. Átélve a kor meghasonlásait, kompromisszumok nélkül, a küszöbön állva Simone Weil épp a nagy közvetítőnek tűnik, akinek képtelennek látszó vállalkozását végül is a legfőbb zsenialitás, a szeretet zsenialitása szentesítette Isten és ember előtt.
(Gépirat, autográf javításokkal.) |