Belgiumi képeslap

 

Három hónapja utazom: olyan, mintha három hónapja moziban ülnék. Képre kép. Olykor már nem is értem, ki tükrözi őket, olyannyira elvékonyul a zsúfolt látványban személyes jelenlétem. Most Belgium következik, Bruxelles, a központi pályaudvar, majd a Gare de Midi, ahol le kell szállnom. A férfiú, aki meggörnyed bőröndje súlyától – az egyetlen, akiről bizonyosan tudom, hogy én vagyok.

És én vagyok, aki bemutatkozik és kezet csókol egy ismeretlen idős hölgynek, majd beül az autójába és cigarettára gyújt. Végeérhetetlen, erdőnek beillő parkok mellett haladunk, anélkül, hogy bármit is kérdeznék. Aztán minden átmenet nélkül teniszpályák közt lépegetek fölfelé, s ott ülök vendéglátóm jobbján, egy nyári étterem mellvédes teraszán. A békés csöndben gumilabdák láthatatlan keresztöltései; szemem előtt egy elegáns étlap bonyolult titkai.

Vajon létezik olyan ágy a világon, amelyikben aludni fogok ma este? Egyelőre esküvőre megyünk, a hölgy programja így diktálja. A Marktplatz, Bruxelles óvárosának főtere, az építészet és a térképezés csodája. Ritka kegyelem: az építőknek sikerült foglyul ejteniök, „befogniok” a napot. A szürke-fekete, aranycirádás épületek sötétben is ragyognak, szögletesen is a teljesség kerekségét idézik. Ez a tér valóban középen van, a megérkezés boldog bizonytalanságát árasztva maga körül. Balra az egyik épület a városháza, ahol előbb tíz „idegen” esküvőt nézünk végig, mire a „mienkre” sor kerül. Aztán ismét hosszú autóút, megfelelő cigarettákkal és bámészkodással, amikor „Waterloo” – az egyik táblán ezt a váratlan helységnevet olvasom. – Igen – hallom kísérőm hangját –, itt fog lakni, közvetlenül a csatatér mellett.

 

*

 

Ahol Napóleon csillaga végképp leáldozott, a tragikus ütközet színhelyének tőszomszédságában, váratlan idill fogad. Angol pázsit, gyerekruhás parasztvirágok, van itt minden, úszómedence és hajlított, hófehér kerti szék. A kert ráborul a vízre és a víz beragyog a házba. Az ágy, ahol éjszakára megpihenek majd, akár királylány ágya lehetne, ha szakadozó bőröndöm nem álldogálna ott a végében.

Először a ház asszonyával ismerkedem (aki nagyon szép), aztán a házigazdámmal poharazom (aki rendkívül értelmes és előzékeny). A gyerekek ekkor még csak egy-egy pillanatra bukkannak elő, lesnek ki rám egy bokor mögül, távolian és szinte észrevétlenül. Színről színre majd reggelinél látom őket először, s beletelik néhány nap, amíg a nevüket is megtanulom. Összesen öten vannak. Első nap oly elmélyülten, oly önfeledten nézegetnek, ahogy csak egy óriási, ismeretlen lényt bámul meg az ember. Második nap azonban már arról folyik a sugdolózás, hogy ki legyen az asztalszomszédom. Végül is a dús hajú kis Isabelle a legbátrabb, hősiesen megkér, hogy mellém ülhessen. A harmadik napon már észre se veszik, hogy köztük vagyok. Átnyúlkálnak a tányéromon, a vaj, a méz, a tejesköcsög körül pillanatra se pihennek a maszatoló kezecskék – valósággal megszállva tartják az asztalt.

És így, ilyen szelíd anarchiában megyünk egy szép napon kirándulni Villers-be, az ősi cisztercita kolostor mintegy 800 esztendős romjaihoz. A meredező falakat mindenfelől áttörte a növényzet, s az üres ablakokon betűző napsugár királyian olvasztja egybe a burjánzást a pusztulással. Pillanat se telik bele, s a gyerekek fákat és füveket megszégyenítő szenvedéllyel másszák meg a romokat. A hajdani székesegyház gyönyörű gótikus hajója nekik gyepes játszótér, a volt refektórium árnyékos bújócskahely. Mégse törik meg a varázst. A hely áhítatos, mozdulatlan nyugalma boldogan issza magába az önfeledt ártatlanságot.

Gustave, Anne-Marie, Isabelle, Laurence, Jérôme… valahányan ott sorakoznak a ház lépcsőjén, amikor három hét múlva elutazom. Az utolsó két nap már a búcsúzkodás és a véget nem érő ajándékgyártás jegyében telt el. Mindez megtörtént, s autónk az utolsó kört készül megtenni már, amikor a dús hajú kis Isabelle átvág a dombos téren, s fut-fut, hogy ott lehessen a túloldalon, amikor a kocsink odaér. A tempóérzékét, ahogy a többiek közül kivált – akár egy madár megirigyelhette volna.

 

*

 

Bruxelles-ben hónapok óta vetítik Antonioni híres filmjét, a Blow-up-ot. Mindenki azt mondja, föltétlenül meg kell néznem, mielőtt Angliába mennék. Azóta tudom, hogy a film csakugyan hiteles. Azt ragadja meg, amit idegen szem lát a legélesebben, az angol fiatalok látványokba menekülő formarombolását, amihez viszonyítva még Párizs fiatalsága is konzervatívan él. Kettőjük közül mégis London fiatalsága az ártatlanabb és gyermekibb, ugyanakkor a nagyvonalúbb és a valódibb. Antonioni külön érdeme, hogy a szélsőséges jegyek mögött észreveszi a konok és keserű hallgatást, a kihívó képek mögött a mélységes csendet, egy új eszmélés kezdetét. E nemben sehol máshol nem lelhetett volna izgalmasabb nyersanyagra. Az angol yé-yék megvalósították a viselkedés pirandellói fordulatát: filléreikből átköltöztek a látszatok világába, következetesen, mint egy filozófus, szabadon, mint egy gyermek, s összevont szemöldökkel, mint egy eretnek. De a valóság kísértése mindennél erősebb. A szélsőséges kihívásra ugyan mivel válaszol a realitás? Csöndjük mélyén vajon mire fülelnek ezek a fiatalok, akik mintha végképp elfelejtették volna az emberi beszédet? Észrevétlenül és végsőkig sűrített képsorokban erről próbál meg valami hírt adni a Blow-up.

 

*

 

Utolsó belgiumi állomásom Ostende. Kitűnő alkalom, hogy záróra előtt megnézzem még az Európa 1900 kiállítást. Amit már régóta tudtam, itt végképp megerősödött bennem. Az, hogy emlékezetünk tengerpartján, vagy ha úgy tetszik, első világos csíkján, legrégibb emlékeink nem a saját gyermekkorunkból, hanem szüleink fiatalságából valóak. Nem tudom, mi teszi ezt, valószínűleg a gyermekkori lakásban föllelhető tárgyak, bútorok, fényképek, tulajdonképpeni miliőnk húsz-harminc éves stíluskésése. Így például az én emlékezetem határán (holott 1921-ben születtem) pontosan az 1900-as évek formavilága él. A kiállítás termeiben bolyongva, szívszorongva látom viszont emlékezetem legmeghittebb dámáit és gavallérjait, cilinderes autóit, kék-piros nyomású szenzációit, hervadó ligeteket idéző plakátjait, fiatalon apámat és gyereklányként édesanyámat.

 

*

 

Másnap hajóra szállok. Most nem írom le szomszédaimat. Nem belgák, még csak nem is franciák. Ezek bizony a Blow-up-ból valók már.

Isten veled, kontinens, két hétre hűtlen leszek hozzád.

 

Jegyzet