Bécsi képeslap

Rossz utas, a lehető legrosszabb utas vagyok; riadt és tájékozatlan. Előre csaknem minden idegen nagyváros ugyanazt jelenti számomra: káprázatot és szorongást. Azt, hogy a taxi zajtalanul siklik velem a Westbanhoftól „hazáig”, hogy az üvegen át fák világos zöldje csap be, s egy-egy arc, szép és nyugodt arc, elvesző tekintet – nemhogy enyhítené, inkább csak növeli bennem az aggodalmat. Ismerem jól, az álom módszere ez: elvakít, úgy vakít meg; elbűvül, mielőtt kiszúrná az ember szemét.

Amit tudok nem több, mint hogy pl. április 23-a van, vasárnap, de még ebből is a dátum merő elvontság. Egyedül azt, ahogyan a terek üresek, ahogyan a szálloda csendes és mozdulatlan, mint egy lehorgonyzott hajó, egyedül ezt ismerem. S ezt nemcsak látom és tudom, de el is hiszem. Vasárnap délután három óra van.

A többiek térképet kérnek, egyedül én nem. Minek? Az egész nyomaszt. Hol kezdjek, hol vágjak bele? De mint az álomban, szorongásomnak fordítottja is igaz, ami talán még nyomasztóbb, még idegenebb. Még minden tökéletesen én vagyok.

Egyszer jártam Nizzában, nem sokkal a háború után. Késő éjszaka érkeztem, vaksötétben, mintha a világ e részén még mindig háború lett volna. Sötétség az utcán, a szálloda halljában, a portásfülkében és a liftben. Valósággal elvakított a világosság, amikor végre fölgyújtottam a villanyt. Hajnali ötkor aztán ugyanabban a sötétségben, amiben az este megjöttem, tehettem meg az utat visszafelé. Nizza azóta egyetlen hotelszobából áll. Se napfény, se város, se tenger – egyetlen jegesen ragyogó kristály: piros szőnyegen hófehér cirádás vaságy. Kis híja, hogy a 67-es Bécs is nem maradt egyetlen előadóterem a számomra.

Ebben a bizonyos elegáns teremben különben minden úgy volt és aszerint történt, ahogy az ilyenkor szokásos, bármennyire is szokatlannak tűnt előttem. Lent széles sorokban a közönség, s fönt, a reflektorfényes dobogón ültünk mi – ültem én? Ez utóbbi végig nem tisztázódott, mivel mi, az előadók, s ők, a közönség. Auden kockás ruhája, McCarthy szürke haja, Höllerer okos érvelése, Friedrich Heer egy-egy villámló mondata, Claude Simonnak az öreg Rilkére emlékeztető pillantása, s végül az, ahogy Etkind professzor „tempózott” a zöld posztó felett, mindez éppúgy látvány volt, és maradt is csupán, akár a filmesek „ágyúi”, vagy a közönség derűje, tapsa, hallgatása.

Mentem át, ahova vezettek, azzal, aki épp kézen fogott. Így jutottam el egy este a képtárba, a Rembrandtok, a Brueghelek, a Cranachok közé. Cranach törte meg először a nehéz varázst. Nemcsak ismerős, sokkalta több volt annál. Az ismerősnél is ismerősebb: az, ami végképp elveszett, időtlen pázsit, paradicsomi ártatlanság. „Milyen különös – fogalmazódott meg bennem jelenünkre, a délelőtti előadóteremre gondolva –, milyen különös, hogy az entellektüelek, kik oly könnyen elfogadták Isten halálát, milyen nehezen törődnek bele a művészet agóniájába, halálába…” – Kijövet, visszafelé sétálva a Burg monumentális parkjain, Cranach kegyelméből először éreztem szilárd talajt a lábam alatt, mint amikor hosszú-hosszú lábadozás után először jár egyet az ember, s csak épp annyit érzékel a világból, hogy minden a helyén van, lehet élni és dolgozni tovább.

Aztán megint vezetnek, mosolyogva és siettetve, balról egy fiatalember, jobbról egy fiatal, apródforma lány. Megállunk egy ház előtt: nem jó. Megállunk egy fa alatt: ez se felel meg. Roppant udvariasak, de érzem, hogy nincs vesztegetni való idejük. Talán itten, a folyóparton? Eltávolodnak tőlem, összehúzott szemmel, hidegen fölmérnek, s udvarias futólépésben máris vonszolnak tovább, le egészen a Dunához, a rakodópartra, a híd alá. Ez az a hely, amit kerestek, s amit szemlátomást szántak nekem. Csupasz, vakolatlan fal a háttérben, ázott fekete fák, és szürke köd, meg víz. Mikor aztán Montreux-ből megkapom tőlük a Duna-parton készített „copyright”-os fölvételeiket, meglep, hogy se kőgátat, se folyót, se fákat nem találok egyiken se, csak az én élesre nagyított arcomon van este hat óra, vakolatlan öregség, üres és kemény világosság.

A következő bizonyosságom megint egy park. Ezúttal a park. Csodálatosan szétszabadalt levegő, bokrok ábrái, brutálisan szép kőfelületek, magabiztos lépcsősorok, a semmitmondás királyi fensőbbségében. Ez gyönyörű – mindig és mindenütt. Napok múlva tudom meg, hogy a Belvederében jártam.

Lassan-lassan már térképet is vásárolhatok. A nyomás kezd szétfoszlani, a város kezd alakot ölteni bennem. A Stefanskirche idáig csak az ösvény tengelye volt: ezentúl már nyugodtan szemügyre vehetem valóban páratlan személyét, s ha úgy adódik, magam is megbújhatok a köpönyege alatt.

Már tudom, hogy hol van a belváros, érzem a Ring vonalát, a külvárosok egy-egy szigetét, szállásom helyét magasan a Grinzing oldalában. Megannyi nem várt eredmény. Már ítélkezem is felettük. A belváros élő és elegáns, de van benne némi keresettség. A külvárosok ápoltak, de nem tudom, miért, még akkor is, ha színesek, érzek bennük valami megmagyarázhatatlan szürkeséget.

Ha azonban az egészre gondolok, szinte kivétel nélkül parkokra emlékezem, továbbra is palotákat, montázsszerűen kivágott palotasorokat látok, és vakítóan üres barokk szobrokat.

Már kávéházam is van, ahová rendszeresen betérek egy feketére, s végigböngészem az újságokat, akár az osztrák polgárok. A kisasszony már első alkalommal egy csodálatos mosollyal hozza a kávémat, mintha öröktől fogva ismernénk egymást. Bevallom, jólesik a kedvessége. Egy óra múltával azonban különös nyugtalanságot érzek, aminek sehogy se lelem magyarázatát, s hihetetlennek tűnik, amikor rádöbbenek. A kisasszony pillanatra se mosolygott rám, mivel a kisasszony örökösen mosolyog.

Este koncert. Schubert-négykezeseket hallgatunk. Igazában nem értek a zenéhez, csupán néhány esztendeje, amióta egyedül élek, vált a lemezhallgatás mindennapos táplálékommá. Sajátos módon lényegében kétféle muzsikát különböztetek meg egymástól. Azt, amit kora reggel is hallgathatok, s azt, amit reggel lehetetlen elviselnem. A régi nagy mesterek művei, élükön Bachhal: reggeli zene. Ez a muzsika, jóllehet, mindent megkövetel, akár az égbolt, semmi erőszakot nem ismer. A későbbi szerzők, egészen napjainkig, többségükben mindig valamit akarnak tőlem. Reggel azonban, amikor az ember még maga is fehér lap, mit kezdjen bármi követelődzéssel? Nos, Schubert a romantikusok közül azon ritka kivétel, akinek zenéje a nap minden szakában zavartalanul érvényes. Élő előadása Bécsben igazi élmény, valódi reggeli zene volt.

S ha már a programokig jutottam, végezetül hadd számoljak be a Burgtheater Madách-bemutatójáról. Az ember tragédiájá-t így előadni nálunk lehetetlen volna. De ez érthető is, hiszen a Tragédia számunkra, magyarok számára elsőrendűen erkölcsi ereklye. A Burgtheater modernizált, Brecht-ízű előadása nekem mégis tetszett, s láthatólag a közönségnek is. A rendkívül koncentrált rendezés a műben valóban betű szerint is föllelhető próféciát igyekezett minél érthetőbben kimondani – s teljes sikerrel.

Mindezt azonban már messze Bécstől, egy Waterlooval szomszédos kis belgiumi faluból írom. Bécs ma már emlék, ahová utam vége felé ismét visszatérek. Addig meg áteresztem őt az öntudatlanság mélyebb – és ahogy mondják –, mindent elevenen megőrző régióinak.

 

Jegyzet