A Tragédiáról – Bécsből

A legszuverénebb remekműnek is szüksége van az olvasó egyfajta hozzájárulására, hogy valóban életre keljen. Madách műve azon esendő művek közé tartozik, mely végtelenül gyengéd figyelmet és megértést, csaknem elnéző szeretetet követel a maga számára. Törékeny remekmű, hajszálon múlik, hogy az – de épp ez a legfőbb szépsége, legigazibb sajátja. A drámairodalomnak talán nincs még egy hozzá hasonló művészi gyanútlansággal megírt alkotása. De ami megértésre és magyarázatra szorul benne, az segíti diadalra is.

Az ember tragédiája ezzel a sajátosságával nemcsak az irodalomban áll valószínűleg egyedül, hanem magának költőjének is lényegében egyetlen műve. Madách minden egyéb, megelőző írása mélyen alatta marad a Tragédiá-nak.

Egy minden vagy szinte minden költői eszközt nélkülöző lélek „remekel” benne – ez a nyers igazság. Ezért érezhetjük – bár műnek is sikeres – elsőrendű erkölcsi tettnek, ezért válhatott kereken száz éve már egy nehéz sorsú kis nép nem is annyira művészi, mint inkább morális ereklyéjévé. Ilyen értelemben a Tragédia szerzőjére is áll Simone Weil gyönyörű mondata: „Hosszú-hosszú gyötrődés után egyszeriben és mindenkorra megszületett bennem a bizonyosság, hogy bárki halandó, még ha természetes adottsága a semmivel lenne is egyenlő, eljuthat a lángelmék számára fönntartott királyságba, föltéve, hogy szomjúhozza az igazságot és nem szűnik meg figyelme teljes odaadásával törekedni rá.”

Közelebbről: az ember tragikus történelmének drámai ábrázolására csak egy tökéletesen gyanútlan kamaszszellem vállalkozhatott, s e kamaszos vállalkozást csak egy sokat szenvedett, kivételesen egyenes lélek, s egy nehéz történelmi szituáció irgalmas kegyelme segített megvalósítani.

A kamaszos vakmerésből végezetül így lett prófécia, s a léleknek a művészetben rendszerint használhatatlan férfiassága egyedül így válhatott alkalmassá egy olyan költői nyelv megteremtésére, mely tömörségében és komolyságában kivételes plaszticitással közvetíti a XIX. századi férfiasság ritka szép, azóta rég feledésbe merült jegyeit.

Említettem a szituáció kegyelmét, irgalmas kegyelmét. Hogy mi is volt az? Nem más, mint az a bizonyos sokat emlegetett, 1848 utáni „téli Magyarország”, vesztett reményeivel, bukott szabadságharcával. Mert mi is volna adottabb egy fogoly lélek számára, mint hogy a semmibe, ami rámaradt, beleálmodja az elveszített mindenséget? Fölidézze a történet egészét, kárpótlásul a nemzet bukásáért. Megejtő hűség a szituációhoz: ez a Tragédia másik titka, amitől a naiv vállalkozás egyedül lehetséges vállalkozásnak bizonyult.

Így lett Madách műve a költői remeklés megindító csodája; szuverén alkotás, mely mégis fokozott odaadást követel, de a csoda mindenképp jelen van benne. Igaz, nem a nagy múlt századi oroszok, nem Dosztojevszkij módjára, belülről, hanem inkább Verne fantáziájára emlékeztetően, kívülről, de azért nem kevésbé halványan idézi fel ő is az azóta már jelenné vált emberi jövőt (például az űrjelenetben, vagy akár a koncentrációs táborok világát megsejtő falanszter-ábrázolásban).

Az is igaz, hogy világképe helyenként gyötrelmesen könyvszagú, mechanisztikus, iskolás. De épp ez csikarja ki belőle a keserűség találékonyságát, a valódi nagy költészet szabadító ellenképeit, hellyel-közzel megrázó dialektikáját.

S végül tagadhatatlan, hogy a „naiv vállalkozás” során Éva és Ádám örök figurája végig elvont marad – ugyanakkor azonban oly alakváltásokra ad lehetőséget, mely már-már az abszurd színház sakkhúzásait idézi.

Az élőképek veszélyétől meg szenvedélye menti meg. A színeket teremtve-romboló sietség, mely első perctől mindig a dolgok végét látja, s lehetővé teszi az egész emberi történet valószínűtlennek tűnő színpadi pulzusát. Ebben ismét a szituáció segíti Madáchot, megteremtve számára a drámai mű legszerencsésebb belső idejét, azt, amikor már nincsen vesztenivaló, s attól, hogy minden ráér már, minden azonnal végére is ér.

Igen, mindaz, aminek szét kellene hullania e műben, mégse hull szét; valami nagyon keserű, ellenállhatatlan ábránd, hűség és ártatlanság szegecseli örökre egybe. Ezekre a szegekre figyeljünk. Akkor megkapjuk cserébe a kamaszos képzeletnek és a férfias komolyságnak a művészetben csak nagyon ritkán, vagy talán soha ilyen mértékben meg nem valósult, át nem élhető színpadi alkalmát.

 

Jegyzet