Ézsau és Jákob története

Hatvanesztendős volt Izsák, amikor Rebekka ikreket szült neki. „Aki először kijöve, vörhenyős vala, és mint a bőr, egészen szőrös; és neve Ézsaunak hívaték. A másik azonnal kijövén, testvére sarkát fogá kezével; és ezért nevezé őt Jákobnak.” „Kik fölnevelkedvén, Ézsau ügyes vadász lőn és szántóvető ember. Jákob pedig csendes férfiú és sátorokban lakó vala. Főze pedig Jákob lágy étket; kihez mikor Ézsau a mezőről elfáradva jött, mondá: Adj nekem a vörhenyes főzelékből, mert igen elfáradtam.” „Mondá neki Jákob: Add el nekem elsőszülöttségedet. Ő felelé: Íme meghalok, mit használ nekem elsőszülöttségem? Mondá Jákob: Esküdjél meg tehát nekem. Megesküvék neki Ézsau, és eladá elsőszülöttségét.

És így elvévén a kenyeret és lencseétket, evék és ivék és elméne; csekélységnek tartván, hogy elsőszülöttségét eladta.”

Ezekkel a sorokkal indul az Ószövetség talán legnehezebben kibogozható története. Isteni szándék és emberi akarat (emberi csalárdság, furfang, hűség és alku) oly bonyolult szövedéke, amit szinte lehetetlen minden mozzanatában egyértelműen nyomon kísérni.

Annyi bizonyos, hogy bár test szerint Ézsau volt az elsőszülött, lélekben Jákob bizonyult méltónak a kiváltságra. „Csendes férfiú volt” és „sátorokban lakó”, vagyis szemlélődő természetű, míg Ézsau „ügyes vadász lőn”.

Ézsau könnyelműsége némi magyarázatát leli „alkatában”, s Jákob cselekedetét is enyhíti, hogy épp tisztánlátása támasztotta föl benne az elsőszülöttség joga utáni csillapíthatatlan vágyat. Azt a tényt, hogy Isten és az atyai ház örökét egymás közt alku és csere, adás-vevés tárgyává alázták, Ézsaunál testi elvakultsága, Jákobnál viszont éppen felismerésének értéke enyhíti.

Az egész történet ugyanakkor megrendítően példázza, hogy az emberiség bűnbeesése után még a választottak számára is milyen nehéz volt fölismerni az isteni rendelés és az emberi akarat, a szó és a valóság, a cselekedet és az igazság oszthatatlan egységének törvényét. Jézusnak kellett eljönnie, hogy azt a bizonyos „keskeny utat”, mely az üdvösségre visz, félreérthetetlenül kijelölje számunkra. Azóta tudjuk, hogy a legügyesebb kazuisztika se pótolja az igaz cselekedet „hármas szabályát”, azt, amikor Isten törvénye tökéletesen egyet jelent a kimondott szóval s a végbevitt tettekkel.

Hogy ez milyen nehéz, azt csak mi tudjuk igazán, kik az Evangélium fényében is napról napra visszaélünk hol a törvénnyel, hol a szavakkal, hol a cselekedetekkel, egyszóval azzal az oszthatatlan igazsággal, mit Jézus egy gyermek egyszerűségével és nyíltságával s a kereszt félremagyarázhatatlan komolyságával bízott ránk. Kiknek, ha nem nekünk kell hát végtelen elnézéssel és együttérzéssel olvasnunk a novellisztikusan szép beszámolót, ahogy Jákob rászedi öreg és vak atyját, Izsákot, hogy Ézsau helyett az ő fejére adja atyai áldását?

 

*

 

Az áldás szavai elhangzanak, s bár Jákob cselszövéssel nyeri el, az áldás mégis realitás lesz rajta – ember és Isten színe előtt. Ez a szavakban rejlő erő az átváltoztatás szavainak hatalmát, szuverenitását idézi. Az isteni „konvenció” független attól, hogy az, aki beteljesíti, méltó vagy méltatlan rá. Ami kimondatlanul azt is jelenti, hogy valójában mindig méltatlanok vagyunk az Istennel való reális kapcsolatra, s hogy e kapcsolat egyedül Isten föltétel nélküli, abszolút szeretetéből jöhet létre, és semmiképpen se lehet függvénye a mi érdemeinknek.

Az elsőszülöttség áldása teljes érvénnyel Jákob fejére száll hát. Mégis: úgy fut el hazulról, akár egy útonálló tolvaj. És most már Ézsau is siratja eljátszott kiváltságát, a testi ember gyilkos haragjával s a rászedettek keserű könnyével.

Kettejük ügye ezzel tulajdonképpen le is zárult. És mégse. Évek múlva ismét találkoznak, s e rövid találkozás néhány nagyon szép gesztusra ad alkalmat mindkettőjük számára. Ézsau – nyilván éveken át hordozva magában gyilkos dühét öccse ellen – most egyszerűen magához öleli Jákobot, és elsírja magát. Jákob viszont „előremenvén, hétszer hajtá meg magát földig, míg bátyja közeledett”.

Mi történt? Mindkettőjükben nyilván ugyanaz a lelkiismeret végezte el idők folyamán a maga csendes, isteni munkáját. Ez a zárójelenet mintha az Evangélium lapjaira kívánkozna már: egyszerű, nyílt, egyenes – isteninek és emberinek tökéletes egysége. Ezért kiálthat fel a megigazult Jákob a megigazult Ézsaura tekintve: „úgy tekintem orcádat, mintha az Isten színét láttam volna”. Mivel az elsőszülöttség jogait csalárdsággal is megszerezhette, de Isten arcát csak most, föltámadt lelkiismeretének valódi megalázkodásában pillanthatta meg.